Egyszer volt, hol nem volt, a korallzátonyokon túl, a cápasuli után, a dzsungelen és a Varázshegyen is túl, élt három jóbarát. Fura egy csapat volt, szó se róla, de ez őket csöppet sem zavarta. Nyakas, a trió legnagyobb tagja, maga volt a megtestesült nyugalom. Őt aztán senki fel nem tudta bosszantani. Csak legelészett naphosszat, de nem ám a földről, hanem a fák tetejéről. Biztos kitaláltátok már, hogy Nyakas egy zsiráf, ötméteres magasságával igazi égimeszelő. Ellenben Kata, a kis szurikáta egész nap meg sem állt. Ide rohant, oda rohant, üregből ki, üregbe be, figyelt, izgult, magyarázott. És ott volt még Teó, a félénk vombat. Hogy mi is az a vombat? Hogy nem láttatok még olyat? A vombat, először is nagyon cuki. Kicsit medveszerű, kicsit a koalához hasonlít. Vastag a szőre, de csupasz az orra. Még erszénye is van. És bármin képes átfúrni magát, ugyanis többnyire a föld alatti járataiban él, csak a sötétben merészkedik elő. S hogy hogyan lettek barátok ők hárman? Úgy, hogy mindannyian a budapesti állatkert lakói. Ám azt, hogy miért ez a három fura fazon lett éppen jóbarát, ki tudja, talán pont ezért. Mindenesetre, ha leszállt az éj, és a főkaput bezárták, és az utolsó gondozó is hazament már, akkor kezdődött csak igazán az élet! Ilyenkor találkozott Nyakas, Kata és Teó is. Szerettek itt élni, imádták a gondozóikat, de néha bizony unatkoztak egy kicsit. Míg egy nap Kata észre nem vette, hogy a kapu zárja mintha nem kattant volna be úgy, ahogy szokott…
– Ti is hallottátok? Pontosabban nem hallottátok a kattanást? Szerintem nyitva maradt a kapu. Na? Mi lesz? Megnézzük? Hátha nyitva maradt! – hadarta a kis szurikáta. – Nem is tudom… – habozott a vombat. De nem volt ideje sokáig gondolkodni, mit is csináljon, mert Nyakas mindkettejüket a hátára hajította, és már rohant is egyenesen a nagykapunak. – Vigyááááázz! – kiabálta Teó. – Ez biztos jó ötlet? – bizonytalanodott el Kata, miközben már a szemüket is becsukták, de Nyakas száguldott egyenesen előre, s végül neki lett igaza. A kapu kinyílt, ők pedig kint találták magukat a város közepén. – Most mi lesz? Hová megyünk? – kérdezte tanácstalanul Teó, de Kata már sorolta is a lehetőségeket. – Világot látunk! Lazíts, Teó, oda megyünk, ahová csak akarunk. Mehetünk a hegyekbe, az erdőbe, egy nagy tóhoz vagy folyóhoz… – sorolta a szurikáta.
– Ezek a helyek nem nekünk valók – szólt a zsiráf. – De hallottam egy nagy füves síkságról, az mindannyiunknak tetszene. Szerintem egy kicsit hasonlíthat Afrikára… Nézzük meg azt! Így hát a csapat felkerekedett, hogy felkeressék az Alföld tengersík vidékét. Míg ők vándoroltak, hajnalban az állatkertben eszeveszett kiabálások
közepette fújtak riadót, hogy eltűnt három lakójuk. A gondozók összevissza rohangáltak. Kijött a TV, a rádió, fotósok, újságírók hada, hogy tudósítsanak a nagy szökésről. Hamarosan mindenhol Nyakas, Teó és Kata fotójával volt tele minden, mégsem lelték nyomukat. Kutatócsapatok indultak a szélrózsa minden irányába, keresték őket földön s vízen, de hiába. Azt még csak-csak elfogadták, hogy egy szurikátát és egy vombatot nem könnyű megtalálni, de egy zsiráfot hogy nem vesz észre senki???
Pedig nem vett. Pontosabban Grizzly, a Traxx mozdony egyik útja során mintha látott volna valami furcsaságot: – Azt hiszem, mára túl sokat dolgoztam, keresztbe állnak a szemeim. Az előbb azt hittem, egy zsiráf fut a sínek mellett, aminek két szőrmók ül a hátán… Jobb lesz, ha szépen, lassan visszagurulok a telephelyre, és alaposan kialszom magam. A csapat pedig vígan vándorolt tovább erdőn-mezőn keresztül, mígnem egyszer csak elfogytak az emelkedők, és egy domb sem magasodott már előttük. A nap hétágra sütött, a füves puszta tengerként terült el előttük. – Azt hiszem, megérkeztünk – szólt Nyakas. Teó azonnal ásott magának egy föld alatti várat, Kata pedig hol az eget, hol a messzi távolt kémlelte. Másnap reggel, miközben vígan falatoztak a sínek közelében, a tücskök ciripelését egy ütemesen zakatoló hang törte meg. A távolban Grizzly tűnt fel, és egyenesen a csapat felé tartott. – Végre megvagytok! Tegnap azt hittem, már hallucinálok a fáradtságtól, de este kiderült, hogy nem tévedtem, amikor benne voltatok a tévében. Az egész ország titeket keres – mondta el egy szuszra a hatalmas mozdony. – Haza kell jönnötök! – bökte ki végül. – Eszünk ágában sincs! – vágta rá Nyakas ellentmondást nem tűrően. – Rég futottam ilyen jót!
– Én pedig akkora várat építettem – folytatta Teó, majd Kata is rákezdett, és csak mondta és mondta új élményeit. Úgy tűnt, Grizzly nem jár sikerrel, de nem adta fel: – Igaz, most gyönyörű az idő, van bőven ennivaló, de mit csináltok majd télen, a hóban-fagyban? Itt, a Hortobágyon is cudar idő tud lenni! No, ezen Kata és Teó igencsak elgondolkozott, hiszen csöppet sem szerették a hideget, az éhezést meg pláne, de Nyakas nem izgatta magát különösebben. Grizzly hosszan törte a fejét, mit is mondhatna még, de több érv nem jutott eszébe. – Akkor nélkületek megyek haza. A síró kisgyerekeknek pedig megmondom, hogy ne várjanak rátok. – Micsoda? Sírnak a gyerekek? Milyen gyerekek? És miért potyognak a könnyeik? És hol? – kapkodta a fejét Kata. – Miért? Miért? Hát miattatok! – vágta rá a mozdony. – Tudjátok, hogy mennyi apróságnak vagytok ti a kedvencei? Sokan csak miattad mennek az állatkertbe, Teó! Téged, Nyakas, mindig is csodáltak. Annyit pedig sehol sem nevetnek, mint nálad, Kata. A három jóbarát nem sokat teketóriázott tovább, felpattantak a Traxx kocsijába, és már robogtak is vissza, a fővárosba. Grizzly egészen hazáig gurult velük. Amikor az állatok meglátták a Varázshegy csúcsait, egészen elfogta őket a honvágy, és szinte egyszerre sóhajtottak fel: – Mindenütt jó, de legjobb otthon!
Írta: Csohány Domitilla
Illusztráció: Győri Zsolt