– Jóóóó rrrreggelt, mindenki! Jó reggelt, állomás! Jó reggelt, váltók! És jó reggelt, én! Milyen gyönyörű napunk van ma, igaz, Szili-pajti? – köszönt harsányan Hetyke, a Flirt motorvonat, majd továbbgurulva halkan hozzátette: – A napnál talán már csak én vagyok szebb… - és elégedetten mosolygott. Azt hitte, utolsó mondatát senki sem hallotta, de tévedett. Mindenki tudta róla, mennyire hiú. Sőt nemcsak hiú, hanem piperkőc, és talán egy kicsit öntelt is.
A többieket ez azonban nem különösebben zavarta. Szerintük vannak ugyan fontosabb dolgok is, de ha Hetyke ettől boldog, hát legyen. Így hát Hetyke leginkább magával volt elfoglalva. Folyton azt nézegette, hogy minél áramvonalasabb legyen az alakja, tökéletes legyen a fényezése, az ablakok csillogjanak-villogjanak, az utastér pedig ragyogjon a tisztaságtól. Ám egy reggel szörnyű dologra ébredt a piros motorvonat.
Éppen elkezdte volna a szokásos reggeli mondókáját, de ahogy meglátták a többiek, mindenki felsikoltott a rémülettől, majd gyanúsan összesúgtak a háta mögött, aztán gyorsan továbbálltak. Hetyke hiába kérdezte tőlük, hogy mi történt, senki sem merte elmondani neki. Kisvártatva azonban óriási sikítást hallottak. Hetyke meglátta magát…
Ott állt egy hatalmas üvegfal előtt, és nem akart hinni a szemének. Ő, a motorvonatok legszebbike most olyan csúful nézett ki, hogy a legkormosabb, legkopottabb, legöregebb szerelvényre is szívesebben szálltak volna fel az utasok, mint rá. Az éj leple alatt ugyanis, amíg Hetyke az igazak álmát aludta, valakik úgy összefirkálták, hogy rá sem lehetett ismerni. A kezdeti döbbenet és düh után a piros Flirt olyan elkeseredett sírásba kezdett, amit nem is tudott abbahagyni. Vigasztalhatatlan volt. Szégyenében el akart bujdokolni, de hamar rájött, hogy az nem fog rajta segíteni.
Összeszedte magát, és így szólt a többiekhez: – Ilyen alávaló, szörnyű dolog nem történhet még egyszer! Egyikünkkel sem. Csapdába kell csalni és el kell kapni a gaz elkövetőket! A mozdonyok mind egyetértettek és meg is született a közös terv. Éjszakára kint hagytak csalinak az állomás egyik félreeső vágányán egy vadonatúj motorvonatot, hátha őt is festővászonnak nézik majd. A mozdonyok váltott őrségben figyelték, felbukkannak-e újra a rongálók. Az első éjszaka csendesen telt. A második éjszakán sem járt arra senki. Az éjjeli őrjárat a harmadik napon is feleslegesnek bizonyult. Már éppen azon tanakodtak a mozdonyok, hogy felfüggesztik az akciót, amikor péntek éjszaka ismét felbukkant a hírhedt társaság.
Amikor a feketeruhás, kapucnis bandatagok elővették a hátizsákokból a festékszóró sprayt, felkapcsolódtak a reflektorok, a mozdonyok közrefogták őket, és Hetyke kérdőre vonta őket: – Kik vagytok? Mi ütött belétek, hogy össze akartok firkálni egy vonatot? A graffitisek erre úgy meglepődtek, hogy azonnal eldobtak minden festéket a kezükből. A mozdonyok akkor lepődtek meg a legjobban, amikor levették a kapucnijukat, és kiderült, hogy iskolás fiúk voltak az elkövetők. – Mégis mi a csudát csináltok ti itt éjnek évadján? A szüleitek tudnak erről? – kérdezte döbbenten Hetyke. Kiderült, hogy dehogy tudnak.
A fiúk titokban szöktek ki éjszaka, csupán a móka kedvéért. Azt gondolták, mindenkinek tetszeni fog az alkotásuk. Hetyke erre megkérdezte tőlük, hogy a családi autót, a saját biciklijüket vagy rollerüket is össze szokták-e firkálni? Persze, hogy nem – válaszolták, és szépen lassan rájöttek, hogy akkor talán mást sem kellene összefirkálni. Amikor pedig a fiúk megtudták, hogy Hetyke mennyire sírt, amikor meglátta magán a graffitiket, nagyon elszégyellték magukat.
Azonnal megígérték, hogy többet nem csinálnak ilyet és helyrehozzák a kárt, olyan gyönyörű motorvonatot varázsolnak Hetykéből, amilyet még nem látott a világ! Hétvégén neki is álltak. Először lesuvickolták a graffitit, majd jöhetett az új külső. Az oldala a piros helyett kék csíkot kapott, az ajtajai pedig citromsárgák lettek. Hetyke nagyon elégedett lett az új külsejével, és biztos volt benne, hogy ettől kezdve ismét őt fogja csodálni mindenki.