– Felderítők! Irány a tópart! Kideríteni, hol vannak a legfinomabb falatok! Zümmögő hadosztály! Elterelő hadműveletre felkészülni! Szúró hadosztály! Bevetés indul! – így osztogatta a parancsokat a nyár legidegesítőbb, legkellemetlenebb csapatának vezére, a szúnyogtábornok.
Pedig milyen gyönyörű nyáreste volt! A lemenő narancsszínű napkorong megcsillantotta a Balaton lágyan ringatózó vizét, a badacsonyi tanúhegyek szépen kirajzolódtak a tó túloldalán, az emberek még csobbantak egy utolsót az est beállta előtt, Gigant, az óriás V63-as villanymozdony pedig szép csendben búcsúzni készült a magyar tengertől, mielőtt belevágott volna hosszú útjába. Szerette a Balatont, a nyüzsgést, a tó illatát és a csodaszép tájat. Csak egyvalami rondított bele folyton a nyári idillbe. A szúnyogok raja. Ki nem állhatta ezt az idegesítő bandát! És mivel éppen most készültek támadásba lendülni a parton, Gigant úgy döntött, inkább azonnal indul, egyébként is az egész országot át kellett még szelnie. A messzi Záhonyba tartott, hazánk legtávolabbi szegletébe. Bár nyáron a Balaton volt a kedvenc helye, mégsem bánta, hogy most messzire kellett mennie, hiszen így legalább megszabadulhatott ezektől a kis vérszívóktól.
A több száz kilométeres út meg se kottyant Gigantnak. Éjszaka volt már, mire megérkezett Záhonyba. Miután lecsatolták róla a kocsikat, kinyújtóztatta áramszedőjét és indult is aludni. Már alig várta, hogy egy nagyot szundítson a csillagos égbolt alatt, csendben, nyugalomban… De ekkor: – Zzzzzzzzzzzz! Dzzzzz! Dzz! Dzzz! Zzzzzzzzzz!
Gigant azt hitte, máris álmodik, biztos túl sokat volt mostanában a Balatonnál. De ekkor újból hallotta: – Zzzzzzzzzzzz! Dzzzzz! Dzz! Dzzz!
– Te jó szagú elektromos kisülés! – kiáltott fel az egyébként szelíd óriás! – Hát már itt sem hagyjátok pihenni a mozdonyt?!
Ahogy jobban körülnézett a holdfényben, látta, hogy több sötét szúnyogfelhő is közeledik felé. Értetlenül nézte a parancsnokukat, aki dühösen osztogatta az utasításokat: – Támadás a lámpákra! Irány a szellőzőnyílás! Roham a főmegszakítóra!
– Ezek teljesen gyagyák! – gondolta magában. – Nem fogjátok fel, hogy belőlem nem lesz vacsora? Hát nem. A szúnyogok hiába pattantak le a monstrum minden egyes alkatrészéről, csak nem hagyták aludni, pedig Gigant próbált mindig arrébb állni. Már épp kezdte elveszíteni birkatürelmét, amikor egy vékony, kedves hang szólította meg.
– Ne várj tőlük túl sokat, nem az eszükről híresek! – súgta Gigant fülébe egy csinos kis katica. – De várj csak, van egy ötletem! – azzal a kis piros bogár bátran belerepült a szúnyog-rohamosztag közepébe, mondott valamit a parancsnokuknak, majd az egész pimasz, idegesítő bagázs úgy eltűnt egy szempillantás alatt, mintha ott sem lettek volna.
Gigant ámulattal nézte a pöttömnyi kis bogarat és nem győzött hálálkodni neki.
– Áruld el, mi a titkos csodafegyver ezek ellen a bosszantó nyavalyások ellen?
– Semmi különös – kacagta el magát a katica, csak annyit mondtam nekik, hogy jönnek a békák. Tőlük minden szúnyog retteg!
Ezen olyan jót mulattak, hogy utána még az egész éjszakát végigbeszélgették, és életre szóló barátságot kötöttek. Gigant ezen az estén azt is megtudta, hogy a kis katica még sosem járt a Balatonnál, pedig régóta vágyott már rá, hogy egyszer élőben is láthassa, de egy ilyen kis bogár nem tud olyan messzire elrepülni.
Azóta a furcsa páros elválaszthatatlan útitárs, Gigant minden nyáron magával viszi pettyes kis barátját a Balatonhoz, aki – egy kis csellel – ott is könnyedén megszabadul a kiállhatatlan szúnyogoktól.