A sarokban nyolc apró szem figyelte árgus tekintettel, repül-e felé végre valami friss falat? Nem repült. Pókunk azonban türelmes volt, várt kitartóan. Néhány óra elteltével azonban a türelem fogyóban volt. Az éhség nagy úr, ha jelez a gyomor, valamit tenni kell, pontosabban enni kell. Mivel új kapás nem volt, maradt az utolsó, gondosan becsomagolt légy, ami jó ideje várta már a hálóban elkerülhetetlen sorsát. Pókunk odatrappolt hát a korábbi fogáshoz, de a falatozás előtt váratlanul egy halvány napsugár törte át magát a szürke felhőkön, majd a mozdonyszín hótól, esőtől, fagytól, szélviharoktól viseletes, és áttetszőnek semmiképpen sem mondható ablakán, hogy egyenesen rávilágítson a sarokban megbújó pókhálóra. Pókunk örült is, meg nem is e hirtelen jött ragyogásnak, hiszen pontosan tudta, mit jelent ez: jön a tavasz! Jön a tavasz??!! Egy gyors falatot még bekapott, aztán uzsgyi be a repedésbe a falon, mert…
– Azt a motorolajos, mozdonyfüttyös nem jóját neki! Hát micsoda por van itt? És az ablak? Szinte ki sem látni rajta, olyan piszkos. Még ez az ócska pókháló is olyan poros a sarokban, hogy… inkább nem is mondom – zsörtölődött hangosan Lencse, a csapat mindenese. Még hogy ócska! Az ő gondosan, mérnöki pontossággal megalkotott hálója?! Ami egész télen olyan jó szolgálatot tett? – gondolta pókunk, aztán kicsit igazat adva a nagy, sárga, darus járműnek, félretette sértettségét, és csendben figyelte a repedésből viseltes hálója végzetét. Lencse ugyanis tisztaság- és rendmániás volt. Állandó tüsténkedését azonban senki sem bánta, szíve legmélyén pókunk sem, hiszen tudta jól, hogy egy ilyen poros hálót még a legbüdösebb légy is messzire elkerüli, kapásra így már nem számíthatna benne. A következő pillanatban pedig már jött is a seprű, a vödör, a csutakoló, szállt a por, habzott a víz, jártak a szivacsok.
A mozdonyok csak kapkodták a fejüket, mert nekik bizony nem volt túl sok kedvük a takarításhoz. Nem is csinálták. Volt, aki csak nézte, volt, aki elsunnyogott, volt, aki hangosan szurkolt, és lelkesen mutogatta, hol kellene még extra söprögetés. Lencse nem szólt egy szót sem, csak tette a dolgát. Olyan könnyedén, olyan vidáman, olyan lelkesen, hogy a mozdonyok egy idő után kezdtek kicsit zavarba jönni. Tulajdonképpen ők is itt laknak, a piszkot, rendetlenséget ők sem szeretik. Lencse sem takarítónak van itt, ettől sokkal-sokkal fontosabb feladatai vannak: szállítás, rakodás, karbantartás, bozótírtás. Így a mozdonyok szépen lassan fogták magukat, és beálltak Lencsének segíteni. A végeredmény fantasztikus lett, a mozdonyszín hamarosan úgy ragyogott, mint Nohab egy ünnepi felvonuláson.
– Örülök, hogy segítettetek! – szólt Lencse meghatottan, s közben látta, milyen büszkén tekintenek körbe a többiek is a csarnokban. – Így már nyugodtan mehetek a saját dolgomra, hiszen, ahogy látom, kipattantak az első rügyek is. Ez pedig azt jelenti, hogy kezdődhetnek a tavaszi munkák a pályán! Mert Lencsének ez volt az igazi terepe. Kint a pályán rendet tartani. Vitte a köveket az aljzathoz, pakolta a sínszálakat, rakta az új talpfákat, de oly könnyedén, mintha csak egy porcicát söpört volna arrébb. Lencsénél erősebb és sokoldalúbb járművet nem ismertek a környéken. Az pedig, hogy szereti a rendet? Máshogy nem is mehetne a vasút. Tudta ezt az icike-picike pókunk is, aki éppen egy vadiúj hálót szövögetett a sarokban…
Írta: Csohány Domitilla
Illusztráció: Győri Zsolt