A fodros bárányfelhők mintha jóllakottan hömpölyögtek volna a világoskék égbolton, a nap hétágra sütött, lent a síneken pedig nagy sürgés-forgás vette kezdetét. Az InterCity-k száguldottak, a motorkocsik csak úgy suhantak, és az idősebb járgányok is vidáman füttyögve zakatoltak sorra egymás után. Ez csak egyet jelenthetett. Végre kitört a vakáció!!!
Erre a pillanatra már Traxx, a fiatal villamos mozdony is régóta várt, mert imádta a gyerekseregeket, a hatalmas bőröndökkel és hátizsákokkal nyaralásra induló családokat, a már előre felfújt úszógumikat és strandlabdákat. Egy hosszú és fárasztó nap végén már semmi másra nem vágyott, csak gyönyörködni a nyári csillagos égboltban.
– Nicsak! Egy hullócsillag. Milyen érdekes! Ilyenkor ritkán látható – tűnődött magában, és lefekvés előtt még hosszan azon gondolkozott, milyen furcsa volt ez a hullócsillag. Közelebb is volt, mint szokott, a színe is, mintha más lett volna, de végül hamar álomba szenderült.
Másnap újult erővel indult útnak. Minden rendben is ment egészen addig, míg az áramszedője el nem kezdett szikrázni. Majd mintha megint látta volna azt a furcsa hullócsillagot.
– Ez nem létezik! – kiáltott fel Traxx. – Biztos csak a szemem káprázik. Lehet, hogy be kellene szereznem egy napszemüveget.
A következő napon azonban még furcsább dolog történt! Traxx éppen az egyik állomáson tartott egy rövid pihenőt, amikor elkezdtek a csavarjai kipattogni, az ütközőjét pedig, mintha valami láthatatlan erő húzta volna.
– Atya gatya! Mindjárt szétesek! – kiáltott fel, és amilyen gyorsan csak tudott, továbbállt.
– Ezt megúsztam! – sóhajtotta. – De mi a frászkarika történik itt? S ebben a pillanatban úgy tűnt, mintha a hullócsillag egyenes felé zuhanna. És csak zuhant, és zuhant, egyre furcsább fények közepette. A csillag közelről már villogott is, a hatalmas füst mögül pedig, amit kieresztett, lassacskán kezdett tisztán kirajzolódni a körvonala egy… egy… egy UFÓ-nak. Traxx hirtelen nem is tudta, hogy meneküljön-e vagy sem, de mintha a sínekhez mágneseződtek volna a kerekei, úgyhogy maradt egy helyben, és várta, hogy mi fog történni. A repülő csészealjból hirtelen egy fura fazon pattant ki, és Traxx kiálló részeit kezdte vizsgálgatni.
– Zzzzz m. Ddddd m. Ble. – s a földönkívüli felvett a sínek mellől egy régi, kiesett, elrozsdásodott síncsavart és betette a hasába. Vagy egy nem látható zsebbe a hasa környékén. Vagy ki tudja, hova. Mindenesetre a csavar eltűnt.
– Szevasz, kis pajti! Üdv a Föld nevű bolygón! Miket beszélek… – de nem is volt ideje tovább hebegni, mert az űrlény az ő csavarjait is éppen elkezdte volna kihuzigálni. A felsővezeték szikrázott, Traxx pedig rájött, hogy az elmúlt napok sok-sok furcsasága valószínűleg nem a véletlen műve volt. – A csavarjaim azért maradjanak, azokra még szükségem van. De ha ennyire szereted ezeket, gyere, elviszlek egy helyre. Szépen, lassan, óvatosan elindult, s intett az áramszedőjével, hogy kövesse.
A földönkívüli felpattant a mozdony tetejére, csettintett egyet, az űrhajója föléjük szállt és már indultak is. Traxx ekkor vette észre, hogy az áramszedője leereszkedett, ő maga pedig mintha légpárnákon siklana a sínek fölött.
– Ez a te műved, pajti? Mintha mágnesvasút lennék! Lebegek! – kacagott Traxx, míg oda nem értek a roncstelepre.
A kis földönkívüli, mikor meglátta a sok rozsdás vasat, azt se tudta, hova legyen a boldogságtól. Nagy örömében csak egy fénycsíkot lehetett látni cikázni az ócskavasak körül. Amikor pedig észrevett egy hordó fáradt olajat, szinte egy húzásra megitta az egészet.
– Jobb, mintha az én csavarjaimat ennéd meg! – nevetett fel Traxx.
A roncstelepről azóta rendszeresen eltűnik egy-egy nagyobb fémkupac, de hogy hova, azt csak egyes-egyedül Traxx tudja.
Írta: Csohány Domitilla
Illusztráció: Győri Zsolt