Ötven éve vasutas vagy ötven éve tanár? Mint kiderült, Józsa Gyula életében a kettő elválaszthatatlan egymástól. Az elmúlt öt évtized kihívásairól, sikereiről és buktatóiról Benke Máté kérdezte nyugalmazott kollégánkat.
Biztos vagyok benne, hogy már igen korán beleszerettél a vasútba, ha ilyen sokáig a pályán maradtál.
Így van. Az édesapám, a nagyapám és a nagybátyám is vasutasok voltak, fel sem merült bennem, hogy ne vasutas legyek. Nagypapám a 20-as években kikiáltó volt, aki a peronon hangosan mondta, hogy honnan jön a vonat. Az édesapám és a nagybátyám állomásfőnökök voltak.
Akkor te egészen korán, már a munkaviszonyod előtt betekintést nyerhettél a vasút életébe. Milyen volt az 1940-es években a MÁV?
Nekünk a vasút maga volt a nyár, a szabadság, hiszen a szünetben mindig körbevonatoztuk a Balatont. A 40-es és az 50-es években még javában zakatoltak a gőzösök, más volt a vasút és a vasutasság megítélése. De még ennél korábbról is vannak történeteim az édesapámtól. Kései gyerek voltam, ő 1901-ben született, így már a Horthy korszakban is vasutas volt, amikor még fehér kesztyűben dolgoztak a forgalmisták. A járművekről is vannak emlékeim: az 50-es években még utaztam „Gerő-Pullman” gúnynevű kocsiban, amelyek marhavagonokból lettek személykocsivá alakítva priccsekkel és halványfényű viharlámpákkal.
Elképesztő emlékek és gyermekkor. Így gondolom nem volt kérdés, hogy milyen szakmát válassz. Hogyan folytattad, hol sajátítottad el a vasutasság csínját-bínját?
1961-ben jelentkeztem a szegedi Vasútforgalmi Technikumba. A 60-as 70-es években rengeteg vasutast képeztek az intézményben, én is ott alapoztam meg a tudásom. Az iskola több szempontból is tökéletes választásnak bizonyult: életem két nagy szerelme találkozott a falai között. A zongora és a vasút, ugyanis zongorista voltam, az iskolának pedig volt zenekara. Az itt eltöltött éveknek köszönhetem azt is, hogy tanár lettem, mert a tanítóink nagyszerűen oktattak, mérhetetlenül felnéztünk rájuk.
Elsőként mégis a vasutat választottad, hiszen dolgoztál váltógondozóként, váltókezelőként, külsősként és rendelkező forgalmi szolgálattevőként is.
Szerettem forgalmista lenni, de Budapesten adódott egy lehetőség, én pedig éltem vele és megpályáztam egy tanári állást a Közlekedési Szakközépiskola vasútforgalmi ágazatán. Ez az iskola egyébként közvetlenül a MÁV-hoz, pontosabban a vezérigazgatóság oktatási osztályához tartozott. Felvettek. Itt két tanáróriás – Gólián Béla és Németh József – közé kerültem, akik a fiukként kezeltek és segítettek. 1974 júniusában a vasutas iskoláknak – a Tanács Törvény értelmében – közvetlen felettes hatósága Budapesten a Fővárosi Tanács Szakoktatási Osztálya, vidéken pedig a megyei Tanács lett. A Közlekedési és Postaügyi Minisztérium (KPM) már csak a szakmai képzés feletti ellenőrzést gyakorolta. Az addig vasúti létszámban lévő szaktanárokat úgy tudták rávenni arra, hogy átmenjenek a tanácshoz és továbbra is oktassanak, hogy a MÁV illetménynélküli szabadságra engedte őket a belföldi utazási kedvezmények meghagyásával. Így maradtam én is az iskolánál. 1976-ban írattak be a Műszaki Egyetem gépészmérnök karára, ahol műszaki tanár szakon végeztem 1978-ban. Ezt követően szakfelügyelő lettem, majd 10 éven keresztül ebben a munkakörben is dolgoztam. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy hétfőn és kedden tanítottam, szerdától péntekig pedig az országot jártam és az óralátogatásokon figyeltem a tanárok munkavégzését. Ebben az időszakban rengeteg tapasztalatot szereztem. Külön élmény volt, hogy a volt tanáraimat is meglátogathattam Szegeden – mint szakfelügyelő, mert így felnőttfejjel is megtapasztalhattam, hogy milyen kiváló szakemberek.
Milyen változásokat hozott számodra a rendszerváltás?
1988-ban megszüntették a szakfelügyeletet. Ezt követően szaktanácsadó lehettem volna, de inkább egy új lehetőséggel éltem; műszaki igazgatóhelyettese és a levelezőtagozat-vezetője lettem a Mechwart András Szakközépiskolának, ahol már három tanítványom is tanított.
Tehát egyszerre lehettél vasutas és tanár is. Meddig tartott ez a számodra ideális állapot?
A vasutas oktatási intézmények szaktanárainak 1994-ben megszüntették az illetménynélküli szabadságon lévő állapotát így nekem is választanom kellett, hogy a MÁV-nál folytatom, vagy tanítok tovább. Visszatértem a vasúthoz. Egy évig Szolgáltatási csoportvezető voltam, mellette viszont a tisztképzőn taníthattam, és szerencsémre át is helyeztek oda. Ott először az oktatási rendszer fejlesztését kaptam feladatul, de abban az időben olyan rosszul állt a vasút szénája, hogy a cég kormánybiztost kapott, aki leállított minden fejlesztést – okafogyottá vált a módszerfejlesztő munkám. Így vettem részt helyette a SZIR (Szállításirányítási Információs Rendszer, a szerk.) oktatási segédletének a létrehozásában és oktatásában. A BGOK-ban a tagozatvezetői munkát is nagy örömmel végeztem. 1997-ben az Andrássy úti MÁV székházba kerültem, ahol főmunkatárs később a forgalmi igazgató oktatási tanácsadója lettem, de továbbra is taníthattam a tisztképzőn. Végül innen mentem nyugdíjba.
Mégsem hagytál fel a munkával. Jelenleg mivel foglalkozol?
A MÁV-REC-nél és a Rail Cargo Hungáriánál dolgozom vasútszakmai oktatóként. Forgalmi ismeretet és Vasúti földrajzot tanítok. Emellett a Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési hivatalnál vagyok szakértő és a tételkészítő bizottság elnöke. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamaránál az országos szakmai tanulmányi verseny bizottsági tagjaként és tételkészítőjeként tevékenykedem. Évtizedekig voltam versenyfelelős beosztásban. 30 éven keresztül, egészen 2016-ig kollégáimmal készítettük a vasutas középiskolás forgalmi tanulók számára a Szakmai vizsgakövetelményeket a képzési programokat, de ma már csak az írásbeli tételsorokat csinálom én.
A beszélgetés elején említetted, hogy rengeteg örömöd és sikered van, de olyan dolgok is akadnak, amelyek fájnak, amelyeken nem sikerült változtatni az oktatásfejlesztés területén. Beszélnél ezekről is?
Szívesen. A képzési időt például sok esetben olyan ismeretekkel terhelik meg, amelyek nem kapcsolódnak az adott munkavállalók tevékenységi köréhez. A kérdések nincsenek differenciálva tudás- és ismeretanyag szerint. Véleményem szerint a képző szervezet kellene, hogy vizsgáztasson az ismeretanyagból, a tudásanyagot pedig hatósági vizsgán kellene számon kérni. Az írásbeli dolgozatok értékelésénél vissza kellene térni a számjegyszerű osztályozáshoz, mert a megfelelt-nem megfelelt nem árnyalja kellően a hallgató tudását, hiszen vagy egyest, vagy ötöst jelent. A jelenlegi, teszt rendszerű vizsgáztatást segítő gyakorlófeladatoknál nincs magyarázat, hibás válasz esetén nem hivatkozik az utasítás egy adott pontjára. Hiányolom a szituációs gyakorlatokat is, hiszen olyan munkaköröknél, amelyekben elengedhetetlen a kommunikáció, nem elegendő a csak tesztes vizsga.
Bízom benne, hogy idővel megoldónak ezek a problémák, amelyeket magam is tapasztaltam a forgalmi vizsgám megszerzése során. Mi az, ami a pályán tart ennyi év után?
A tanítványok szeretete, amely a privát életemre is kihat. Idén elveszítettem a nejemet, ami rettentő nehéz időszak elé állított, de rengeteg támogatást és szeretetet kaptam, a temetésre is az ország minden részéről érkeztek, hogy velem legyenek. Egyébként rengeteg olyan forgalmi iroda van az egész országban, ahol felállnak, ha belépek, és megkérdezik „Hogy van Tanár Úr?”. Ilyenkor érzem, hogy nem vagyok egyedül, hiszen velem van a tanítványaim szeretete, amely megerősít abban, hogy érdemes ezt csinálni. Ők mind azokból a magvakból növekedtek, amelyeket mi vetettünk el, ez adja az erőt, hogy amit csináltunk és csinálunk az nem volt hiábavaló. Amíg a tanítványok szeretetét érzem, addig a pályán maradok.
A gyermekeid követtek a pályán?
Két gyermekem és két unokám van. A lányom, Szilvia 20 éve él Svédországban, a Göteborgban működő Move and Walk intézet iskolaigazgatója, így igen, ő követett engem. Gyermekei – az unokáim – is kint élnek, Kristóf a Göteborgi egyetem sporttudományi karán tanul mesterszakon, Lilike pedig az általános iskola 9. osztályába jár. Viktor fiam a légtérellenőrzésnél dolgozik őrnagyi rangban, a gépészmérnöki diplomája mellett neki is van pedagógiai végzettsége. Hálás vagyok értük.