Már kisgyermekkorában is odavolt a vasút hangulatáért, és amint lehetett, elszegődött a MÁV szolgálatába. Szabó Imre már tizenévesen váltókezelőként kezdett dolgozni, majd kocsirendező, végül tolatásvezető lett, és a mai napig – több mint negyvennégy éve – a közlekedést szolgálja. Most életéről mesélt a Vasutas Magazinnak.
Hogyan lett vasutas?
1963-ban, Kisújszálláson születtem. Lajos bácsi, nagymamám bátyja volt pályamester a családban. Már kisgyerekként is tetszettek a nagy gőzösök, utaztunk a fapados kocsikban, mindig is szerettem volna vonatokkal foglalkozni. Az embernek szeretnie kell, amit csinál, így mindent megtettem, hogy minél előbb a MÁV-nál dolgozhassak. Mégsem volt egyenes az út. A nyolcvanas évek elején kezdtem el dolgozni, szegény családból származom, így már tizenhét évesen a termelői szövetkezetben kezdtem a munkát. A silógépnél eléggé szenvedtem, végül unokabátyám szerzett nekem másik munkát a szentendrei textilfestő gyárban, Gyarmati Ferenc úr igazgatósága alatt. ’82 decemberéig ott voltam, de már nagyon vágytam a vasúthoz. Bementem Hatvan állomásra, kérdeztem, van-e felvétel. Egy pszichológiai teszt után fel is vettek váltókezelőnek. Felmondtam a textiligazgató nagy szomorúságára, és mentem is a vasúthoz. Volt Hatvanban egy Bandi bácsi, aki úgy szeretett, mintha a fia lettem volna. Nagyon okos, nagy tudású ember volt, átment Gödöllőre, és vitt magával, így kerültem a Gödöllő állomásra pár év múlva.
Meddig volt Gödöllőn?
’84-ben bevonultam katonának, akkoriban még másfél év volt a szolgálat. ’86-ban szereltem le, két hétig pihentem és visszamentem Gödöllőre. ’88-ban áthelyeztek Aszódra, ott is volt egy nagyon rendes főnökasszonyom, Ágika, Kasuba Lászlóné, ott voltam egészen ’94-ig. Közben kocsirendező lettem, majd tolatásvezető. Külön vizsgázni kellett az új munkákhoz. Viszont 2012 márciusában megszüntették az aszódi csapatot, nem kellett oda tolatásvezető többé… Engem is szeretett a csomóponti főnök, Kátai Csaba, azt mondta, keres nekem egy jó helyet. Igazából én bárhol jól érzem magam, ahol a vonatokkal foglalkozhatok. Engem végül átvettek Kelenföldre, és ezért a mai napig hálás vagyok. Azóta itt is vagyok, 2012. december 1-je óta.
Mindig oda költözött, ahol dolgozott?
Apcon lakom, de igen, mindig munkásszállón vagy szolgálati lakásban alszom, amikor dolgozom. Egy tolatásvezető 12 órás műszakban dolgozik, sokszor éjszaka. Mikor a vonat az állomásra érkezik, a gépet leakasztom, végignézem a járművet, nincs-e rendellenesség, szólok rádión, hogy leakadt a gép, megnézem, hogy a vonat végén rend van-e. Ahol laza, ott megigazítom a kapcsolódásokat, megnézem, hogy eltávolodik-e, aminek el kell, minden egyes fordulásnál figyelmesen dolgozom, nehogy szétszakadjanak a szerelvények. Közel hatvanéves vagyok, de még nem fáradok. Most jó a csapat, jól érzem magam, mindenkivel jól kijövök. Egy váltásban három külsős, főrendelkező, rendelkező, naplózó, hangosbemondó és én dolgozom. Mit szeret a legjobban a munkájában? Szeretem a mocorgást és a szabadságérzetet, nem bírnék egy irodában ülni. Szeretem nézni a vonatokat, biztonságos, jó érzés. És a kollektíva is jó, összetartó. A családja hogy viselte, hogy mindig máshol dolgozott? Az első feleségemtől hamar elváltam, a másodikat Aszódon ismertem meg, tőle született meg a kislányom 1996-ban. Püspökhatvanban volt egy szolgálati lakásom, ott dolgozott egy presszóban, megkedveltük egymást, de azóta tőle is elváltam. Az volt az álmom, hogy legyen egy lányom, ez valóra vált, már az unokám is három és fél éves. Van egy párom, akivel nagyon jól elvagyok, vele 2015 nyarán ismerkedtem meg. Hazamegyek hozzá Apcra, ahányszor csak tudok, de a munkám az első. Szeretetből nem élünk meg, nem igaz?
Mit szólt az elnök-vezérigazgatói kitüntetéshez, melyet 2012-ben kapott?
Az akkori főnököm és a csapat javasolt a kitüntetésre. Mikor behívtak az irodában, azt hittem, ki akarnak rúgni, közben csak szóltak, hogy engem jelöltek az elnök-vezérigazgatói kitüntetésre. Több százan voltunk az átadón, egyik barátom kísért el. Reménykedtem benne, hogy Dombóvári Vanda szólít majd fel, és így is lett. Nagyon jó érzés volt az elismerés. Homolya Róbert is egy úriember, egy sajtótájékoztatón járt Kelenföldön, mikor kezet fogtunk, ekkor készült rólunk közös fotó is. Szimpatikus, hogy megjátszhatná magát, mégis nagyon barátságos, kedves, intelligens. Hogy változott a MÁV az évek alatt? Negyven éve itt dolgozik, látja a belső változásokat. Valami jobb, valami rosszabb. A nehéz fizikai dolgozóknak a kitolt nyugdíj nem túl jó dolog. Régen hatvanévesen a férfi nyugdíjba mehetett, a nő pedig ötvenöt évesen. Most ez nincs sajnos. Viszont a szocializmusban az dolgozott, aki szeretett, a többi csak felvette a fizetését. De ez már szerencsére nincs. Mára emberhiánnyal küzdünk, kevés a szakember, a külsős dolgozó, de azért megoldjuk túlórázással. Kellene ember, de nem jönnek… Pedig jó itt, különösen Kelenföldön. Én már innen csak két helyre akarok menni, nyugdíjba vagy temetőbe. Már csak három évem van hátra, addig a vasutat szolgálom.