Ha valaki már 15 éves korában úgy dönt, hogy a kezébe veszi az irányítást és úgy él, úgy cselekszik, ahogyan igazán szeretne, az mindenképpen kulcsa lehet egy jó és önazonos életnek. Andok Gellért, a győri „Bercsényi” iskola vasútszakos tanulója éppen így tett. Erre apropót adott sziklaszilárd hivatástudata és lehetőséget édesanyja, aki nem zárta korlátok közé fiát, hanem hagyta, hogy az legyen, aki lenni szeretne, szabadon.
Andok Gellérttel és édesanyjával, Kósa Beátával, a MÁV-START személypénztárosával Benke Máté beszélgetett.
A gyermek a legőszintébb ember a világon, ezért a „Mi szerettél volna lenni kiskorodban?” kérdés mindig izgalmas számomra. Most nektek is felteszem.
B: Legelőször óvónő. Szülői jótanács volt, hogy vasutas legyek, ami végül tényleg jónak bizonyult, soha nem bántam meg. Az egész családom a vasútnál dolgozott, volt közöttük mozdonyvezető, vasúti igazgató, forgalmi szolgálattevő és MÁV Tours alkalmazott is. Én az árufuvarozásnál kezdtem a pályafutásomat, de ahogy csökkent a kocsirakomány, úgy kerültem ki a „vonalra”, pénztáros lettem.
Gellért, nálad soha nem volt kérdés, hogy mi leszel, ha nagy leszel?
G: Nem, mindig tudtam, hogy vasutas, más nem is jöhetett szóba. A kérdés inkább csak az volt, hogy a vasúton belül mi szeretnék lenni.
Mikor varázsolt el ennyire ez a különleges világ?
G: Tapolcán közel lakunk az állomáshoz, a szobám ablaka a sínekre néz. Kiskoromban gyakran vigyáztak rám a nagyszüleim, akiknek az volt a legfőbb feladata, hogy engem a párkányra állítsanak, és hátulról fogjanak, amíg én a közlekedő vonatokat nézem. Amint megtanultam járni, már mentünk is a vasútra, hat évesen pedig rendre elszöktem otthonról a biciklimmel, hogy a szerelvényeket nézhessem. Ott esteledett rám a vágányok mellett. Később, amikor nagyobb lettem, iskola után mindig kiutaztam anyuhoz Révfülöpre (Kósa Bea szolgálati helye, a szerk.). A forgalmisták mellett tanultam és írtam a leckémet, miután végeztem, a berendezésekkel foglalkoztam, megfigyeltem a működésüket – a szolgálattevők pedig örömmel okítottak.
Édesanyád az imént érkezett Tapolcáról, te viszont ide, Győrbe jársz iskolába. A két város közötti távolság a legkevésbé sem mondható csekélynek. Mi késztetett arra 15 évesen, hogy elszakadj az otthonodtól és Győrbe költözz?
G: Vágytam rá, hogy változtassak az életemen. Úgy éreztem, hogy erre 15 évesen készen állok. Abban biztos voltam, hogy „vasutat” szeretnék tanulni, így esett a választásom Győrre és a Bercsényire. Emellett az is vonzott, hogy egy nagyobb városban élhessek, ahol több a lehetőség és új ismeretségek várnak.
B: Megszoktam, hogy ő ilyen. Már Révfülöpön is roppant önálló volt, 15 évesen mellettem dolgozott, mint információs munkatárs. Semmilyen felkészülésre nem volt szüksége, mert amit másnak meg kellett tanulnia azt ő saját kútfőből tudta.
Ezzel már nem csak a révfülöpi utasok vannak tisztában, hiszen a Szakmai Érettségi Vizsgatárgyak versenyén első helyezést értél el Vasútüzemi közlekedési, szállítmányozási és logisztikai ismeretek kategóriában. Mesélnél egy kicsit a megmérettetésről?
G: Ez egy évenként megrendezett verseny, középiskolásoknak. Azok indulhatnak el rajta, akik megfelelő teljesítményt nyújtottak a tanulmányaik során. Az osztályból több embert is neveztek, olyanokat, akik magabiztos szakmai tudással rendelkeznek. Én is bejutottam a döntőbe, ahol nagy szükségem volt a közlekedési ágazatokkal kapcsolatos ismereteimre. Végül első helyezést értem el. Az idei évben sajnos mindkét forduló írásbeli volt, a vírushelyzet miatt.
Kósa Beáta 30 éve áll a vasút szolgálatában, ezért az idei évben emléklapot vehetett át. Fia, Gellért az országos vasúti tanulmányi versenyen elért első helyezéséért kapott oklevelét és bronzplakettjét tartja a kezében
Hogyan hatott rád ez az időszak?
G: Nagyon rosszul érintett. Tavaly szeptemberben – hat hónap után – visszajöttem Győrbe, amit megint online oktatás követett, ez pedig egészen az érettségiig így zajlott. Rengeteget tanultam, hétvégente dolgoztam, nyomasztó időszak volt… Viszont miután lezajlott az érettségi, megnyílt a világ. Ez volt az első igazi nyaram, amikor tényleg éltem. Egyensúlyban volt minden, mert tudtam szórakozni és dolgoztam is.
Örvendetes, hogy ennyire megtaláltad magadat valamiben. Úgy tűnik, édesanyád részéről jó döntésnek bizonyult, hogy hagyott téged szabadon választani, mert meggyőződésem, hogy csak szabadon választhat jól az ember. Ezt azért emelem ki újra és újra, mert sok gyermeknek nem adatik meg, hogy egyenlő félként kezeljék otthon, és lehessen saját, komolyan vett akarata.
B: Nincs értelme megkötni a gyereket, mert az agyonnyomja, szélsőséges esetben pedig egészen tönkreteszi. Szabadságot kell neki adni, hogy felfedezhesse ki is ő.
G: Az, hogy szabadságot adott anya, az nekem megadta a teret, hogy azzal foglalkozzak, ami érdekel. Tanulás tekintetében sem volt rajtam nyomás soha. Ez kezdetben rosszabb, később viszont már nagyon jó jegyeket eredményezett.
B: Így van, saját magában állított fel egy követelményrendszert.
G: És ezt a rendszert a tanáraim is értékelték! Az osztályfőnököm, Sasvári Marianna meglátta bennem ezt a motivációt és támogatott mindenben. Mivel mindig a maximumot teljesítettem és megfeleltem az elvárásainak, ezért ő ennek megfelelő tisztelettel kezelt engem. Nem is úgy tekintek rá, mint egy tanárra, hanem mint egy olyan emberre, aki tett értem.
Nem is úgy tekintek rá, mint egy tanárra,
hanem mint egy olyan emberre, aki tett értem.
Tudom, hogy nehezen megmagyarázható, amire kíváncsi vagyok, de mégis megkérdezem: mit ad neked ez a 152 éves vállalat, mi az, ami miatt ennyire vonz ez a szakma?
G: Erre tényleg nem könnyű válaszolni. Azt hiszem, egyszerűen hozzászoktam, hogy a vasút benne van az életemben, a mindennapjaimban és csak azt veszem észre, hogy folyamatosan ezzel foglalkozom. Annyit biztosan tudok, hogy nem lenne jó nekem, ha ez nem lenne. A másik pedig az, hogy nem szenvedés újabb ismereteket szereznem, mert folyamatos az érdeklődésem. Ez talán annak a jele…
…hogy te ezt szenvedélyesen szereted. Bea, téged mi tart ennyi éve a pályán? És – bár ez a vállalati lap – mégsem a természetesen mindig tökéletes munkaidő-beosztásra vagy a juttatási csomagok részleteire vagyok kíváncsi, hanem a dolog emberi oldalára.
B: A sokféleség és a szeretet. Gyakori mondásom, hogy ha valaki kíváncsi rá, hogy mennyire sokszínű a magyar társadalom, az jöjjön el és üljön be mellém a pénztárba. Nekünk ott tudomásul kell vennünk és el kell fogadnunk a sokféleséget, bár ez az élet minden területére igaz. Az elénk álló utasról azonnal „le kell vennünk”, hogy milyen a személyisége, a hangulata. Hogy fél-e, hogy kedves-e, vagy agresszív… Ennek megfelelően kell viselkednünk, és soha nem utálkozhatunk. Azt hiszem, bátran mondhatom, hogy engem szeretnek az utasok, az „állandóak” még akkor is beköszönnek nekem a vasútállomásra, ha épp nem utaznak vonattal, csak arra járnak. Sokan vannak, akik megosztanak velem valamit a magánéletükről, ilyenkor csodálkozom el, hogy mi mindenre elég az életben egy perc! Egyszer egy utaspanasz érkezett az ügyfélszolgálatra, aminek az volt az utolsó sora, hogy „de a pénztárosnő kedves volt”. Ez talán elárul rólam mindent.
Köszönöm szépen a beszélgetést, igazán lelkesítő volt a veletek töltött idő. Biztos vagyok benne, hogy ilyen munkatársakra lesz a legnagyobb szüksége az elkövetkező években a vasúttársaságnak.
A címet Bródy János – Mi hazánk című dalszövegéből kölcsönöztem
Köszönettel, a szerző;
Benke Máté