A szegedi vasútállomás előtt majd minden járókelő odalépett Szlama Benedek forgalmi szolgálattevő kollégánkhoz, aki egy különleges, a Magyar Királyi Államvasutak által az 1870-es években használt egyenruhában várakozott. A reakció csak számunkra volt meglepő, Benedek megszokta már, hogy jól megnézik, vagy közös fotót kérnek tőle, ami nem csoda: az öltözetből mindössze egy van, így igazi kuriózum vasutasoknak és laikusoknak egyaránt. Munkatársunk – aki valódi missziónak tekinti hagyományaink életben tartását – hosszan mesélt a családjáról, az öltözet beszerzéséről és a jövőbeni terveiről.
Egy csodálatos, korhű egyenruhában jelentél meg a találkozásunkkor, amelyet az 1800-as években használtak a vasút bizonyos munkavállalói. Hogyan tettél szert egy ilyen különleges darabra?
Saját magam készíttettem el egy szabósággal foglalkozó cégnél a Magyar Királyi Államvasutak főfelügyelői rangjelzéssel ellátott állomásfőnöki díszegyenruháját. Szembetűnő érdekesség, hogy koronás szárnyaskerék található rajta, ami a második világháború végén teljesen eltűnt a MÁV hálózatáról. Az egyenruha egykor – a rangnak megfelelően – kiemelt szövetből készült, az altisztek és a segédtisztek öltözetét pedig posztóból szabták. Mindezt a Ruházati utasításból lehet ilyen pontosan tudni, amellyel már az 1870-es években is rendelkezett a vasút. Ezen a zakón csillag helyett még rozettákkal jelölték a rangfokozatot.
Több évtizede a vasútnál vagy. Mikor ötlött fel benned először, hogy a hagyományőrzésnek lehet egy ilyen, „élő” formája is? Hiszen események sokaságára mégy el, így mutatva be egy darabot a közös múltunkból.
A terv nem új, régóta szerettem volna korabeli egyenruhát készíttetni, 2024-ben pedig valósággá vált az álom. Mivel többedik generációs vasutas vagyok, akit a megszállottsága visz előre, szándékom volt ebben megjelenni és ezzel hagyományt teremteni. 2030-ban megyek nyugdíjba, bízom benne, hogy utána is tovább foglalkozhatok a tradícióink életben tartásával, sőt, egy közösség kialakítását is tervbe vettem. Az egyenruhában egyébként Szeged nagyállomáson debütáltam az idei múzeumok éjszakáján, ahol hatalmas sikert arattam a kollégáimmal együtt. Ebben meséltem a vendégeknek a Pfaff Ferenc által tervezett szegedi épület átépítéséről, bemutattam az alkotó élettörténetét, munkásságát, illetve beszéltem a szegedi vasúti Tisza-hídról, a temesvári vonalról, valamint az Orient expresszről, ami itt közlekedett 1888-ig.
Azt láttam, hogyan reagálnak a járókelők, de milyen az öltözet fogadtatása a vasutasok körében? Felkelti esetleg a kollégák érdeklődését a tekintetben, hogy többet tudjanak meg arról a 157 éves vállalatról, amelyben dolgoznak?
Igen, sokan kíváncsiak és többnyire pozitívan állnak hozzá. Nem gyakori, hogy élőben jelenjen meg előttük a vasút múltja, általában csak helyhez kötött kiállítások emlékeztetnek bennünket a MÁV másfél évszázadára. Ez a hosszú időszak és maga a vasútüzem óriási érték, mert itt – ahogy nagyapám tanította – mindennek lelke van. Ő valahogy így fogalmazott: „Unokám, a vasút épületeit, a kocsikat, a mozdonyokat tisztelettel és alázattal kell őriznünk!”
Kevesen vannak az országban, akik egy ilyen régóta működő és együttműködő közösség tagjai lehetnek, te pedig – nem a klasszikus formában, de mégiscsak – ennek a múlt-jövő kapcsolatnak az egyben tartásán munkálkodsz. Hogyan látod ma a vasutasságot?
Nehéz időszakot élünk, de úgy gondolom – és bízom benne –, hogy a vasút fontossága megkérdőjelezhetetlen. A munkavállalók között megvan az összetartás, a segítség megadása biztosított, így gördülékenyen oldjuk meg a problémákat. Az összetartás érzésének növelésére személyes igyekezetet is tettem, amikor állomásfőnök voltam, a kerek évfordulókra plakettet készíttettem és egy üveg borral köszöntem meg a kollégák a munkáját. Invitálom a fiatalságot is, hogy jöjjenek a vasúthoz és próbálják ki, hogy milyen ez a világ. Akiben van ambíció és szeretne mindig előre lépéni, annak itt lehetősége van egy szép életpálya kialakítására.
Csak a ruha az, ami megfog, ami felkelti az érdeklődésedet, vagy egyéb vasutas relikviák is megjelennek a környezetedben?
Minden érdekel, de a vasúti relikviák nem árasztják el az otthonomat, a legtöbb saját darabot a makói vasútállomás dohányzó váróteremében kialakított vasúttörténeti kiállítás őrzi. Azt akarom, hogy az emlékek láthatók legyenek, ezért minden amit kapok vagy veszek, kiállításra kerül.
Ahogy említetted, sok vasutas volt a családodban. Kik voltak ők?
Anyukám, Szlama Benedekné vezető jegyvizsgáló volt Kunszentmiklós-Tass állomáson, tehát a kelebiai vonalon teljesített szolgálatot, az anyai ági nagyapám, néhai Szabados István pedig a Ferencvárosi Főnökség Pályamérnökségéhez tartozott, vonalbejáróként tevékenykedett a „Nagy-Burmán”. Nagybátyám, néhai Szabados István a Ferencváros Rendező pályaudvar „tolatós” mozdonyvezetője volt. A húgom fia, Hajzer Kristóf pedig tavaly végzett mozdonyvezetőként, ő Ferencváros Vontatási Főnökség létszámában viszi tovább a családi hagyományt. Ez persze nem volt meglepő, már kis korában a farsangi bálon is vasutasnak öltözött, a gyermekkori álma teljesült.
Visszatérve az eredeti témánkhoz: meddig szeretnél eljutni a hagyományőrző tevékenységeddel, mivel lennél elégedett?
Országos szintre emelném, a terveim között szerepel, hogy létrehozzak egy olyan vasutas csapatot, amelynek a dedikált célja bemutatni a magyar vasút tradícióit korhű egyenruhában. Én magam a pünkösdi vonat fedélzetén egyszer el szeretnék látogatni az ezeréves gyimesbükki országhatárhoz, hogy megkoszorúzzam az egykori és egyébként legkeletibb MÁV őrház épületét. Nagyszerű lenne az Orient expressz érkezésénél is ott lenni, szívesen fogadnám a vonatot ebben az egyenruhában valamelyik budapesti pályaudvaron. Ezen felül minden meghívásnak nagyon szívesen eleget teszek, mert bár nehéz a pálya, nehéz a vizsga és nehéz működtetni ezt a rendszert, mégis nagyon szép ez a szolgálat, akár egy életen át is.
