A művészember érzései ihletté, következtetései alkotássá válnak a vásznon – akár betűk, akár ecsetvonások formájában. Vikopál Zsuzsanna, a MÁV projektmenedzsere is így van ezzel, hiszen sokoldalú tehetség. Sok oldalát sokévnyi tapasztalat és alázat csiszolta azzá, ami lett, története talán többeket is arra buzdít majd, hogy idejüket olyan tevékenységekkel töltsék ki, amelyekben örömüket lelik.
Mikor fogalmazódott meg benned először az igény, hogy valamilyen alkotáson keresztül kifejezd önmagad?
Hat évesen, a napköziben. Az iskolai kreatív csomagban behasított színes lapok is voltak, amelyeket össze lehetett fűzni, így különböző minták jöttek létre. Ez a szövés alapja. Általános iskolában – ezen az analógián keresztül – már saját szövőkeretet gyártottam magamnak, de csak később, 14 évesen jöttem rá, hogy mit is csináltam, amikor a ruhapari szakközépiskolában találkoztam egy valódi szövőszékkel.
Ezek szerint, ennek a kezdeti élménynek a hatására tanultál tovább?
Így van, hiszen nem csak a szakközépiskola, de a Budapesti Műszaki Egyetem gépészmérnöki kara, azaz a géptervezői szak is ezzel állt kapcsolatban. A könnyűipari ágazaton végeztem, ahol textilszövéssel foglalkoztam. Az egyetem után a Pannonplast Műanyagipari Vállalatnál helyezkedtem el, mint beruházó, az osztályon dolgozó fiúk egyből rám hagyták a papírmunkát. Kezdetben sok nehézséggel szembesültem, ezért elvégeztem a Pénzügyi és Számviteli Főiskolát, így lettem közgazdasági szakokleveles mérnök. Innentől kezdve az összes olyan feladat megtalált, amelyhez pénzügyi- számviteli- vagy kontrollingtudás szükséges.
A beruházások bonyolításának már sokkal kevesebb köze van a kreativitáshoz, mégsem hagytál fel az alkotótevékenységekkel. Mikor emelkedett a művészeted olyan szintre, hogy azt mások is észrevehessék?
A környezetemtől sokszor hallottam, hogy ügyes a kezem, ennek megfelelően mindig én csináltam a gyermekeim farsangi jelmezeit, de a valódi művészeti alkotások a hímzéssel együtt jöttek 2004-ben, egy véletlen folytán. Betévedtem egy kiállításra, és ott, a vásznak előtt döbbentem rá, hogy a képeket, amiket látok hímezték. Annyira megtetszett a technika, hogy rögtön elmentem egy boltba, hogy beszerezzem a szükséges eszközöket. Nagyméretű képpel kezdtem, amiről az üzletben megpróbáltak lebeszélni, mondván túl nagy feladat lesz elsőre. Ismerve magamat ezzel vajmi keveset törődtem, hiszen bele sem kezdek valamibe, ha nem vagyok kellően elszánt. Hónapok alatt készültem el az első művemmel, amelyet még kettő követett. A rákövetkező évben jelentkeztem az országos keresztszemes hímzőbajnokságra, amelyen első helyezett lettem. Ezt még több évnyi hímzés követte, összesen négy alkalommal lettem első, többször pedig díjazott.
Most, elsősorban mégis a festményeid miatt kerestünk fel. Ha jól tudom, 2017-ben ez váltotta fel a hímzést.
Igen, és ez is egy véletlennek köszönhető. Mindig szerettem volna festeni, de mindig tartottam tőle. A szakközépiskolában rengeteg remek, tehetséges osztálytársam volt, én mindig úgy éreztem, hogy nem rúghatok labdába mellettük. Sok év elteltével mégsem szűnt bennem a kíváncsiság, ki akartam magam próbálni ebben is, amikor egy élelmiszerbolt kínálatában észrevettem egy festőkészletet. Megvettem, nekiálltam. Az első képem nem tetszett, de hosszasan inspirálódtam és végül arra jutottam, hogy leginkább nőalakokat festek szívesen – ebből született A nő ezer arca című kiállításom. Egy ideje a képek struktúrájával is játszom, időnként csipkét, másszor gyöngyöket, kagylókat vagy faleveleket komponálok a vászonra.
„A nő ezer arca” – ez akár téged is jellemezhetne, hiszen igazán sokoldalú vagy. Fontos volt számodra, hogy megmutathasd az alkotásaidat?
Az édesapám nagyon szerette volna, ezért a Szelmann Házban megrendeztük az első önálló kiállításomat. A hely különleges számunkra, hiszen a nagyszüleim itt ismerkedtek meg 1931-ben a szüreti mulatságon. Nekem egyébként is ez a környék a kishaza, itt töltöttem a gyermekkoromat, itt neveltem a gyermekeimet és az első munkahelyem is itt volt.
Az első munkahelyedről már meséltél, a másodikról viszont még nem! Mióta vagy vasutas?
15 éve kerültem a MÁV-hoz, mint beruházó. Akkoriban semmit sem tudtam a vasútról, de idővel kibővültek az ismereteim és nagyon megszerettem itt. Azóta is ezen az osztályon dolgozom, a beruházások előkészítéséért felelünk.
Hogyan viszonyulnak hozzád a munkatársaid?
Nagyon aranyosak és befogadóak. Jó csapatban dolgozom, összetartóak vagyunk, mindenben segítjük egymást. A lányok az alkotásban is támogatnak – a behozott műveimnek minikiállítást szerveztek az irodában, amit aztán sokan megnéztek. Azt viszont soha nem értik, hogy honnan van minderre időm.
Vikopál Zsuzsanna és kollégái
A kérdés jogos, a válasz engem is érdekel! Mikor készíted el ezt a rengeteg képet?
Éjjeli bagoly vagyok, egészen a hajnali órákig szoktam dolgozni, akkor vagyok a legaktívabb. Az idő egyébként már kevésbé probléma, főként akkor volt ez nehézkes, amikor a gyerekek még kicsik voltak. Ilyenkor megszokott rendben zajlott minden: délután és este a családdal foglalkoztam, éjszaka pedig alkottam. Ez így fenntartható és lehet csinálni folyamatosan, nincs is bennem hiányérzet e tekintetben.
Mindenképpen beszélnünk kell még valamiről, ez pedig az írás. Többkötetes szerző vagy, milyen témában alkotsz?
Fantasy. Az első regényemnek akkor fogtam neki, amikor a második kislányommal voltam terhes. Eldöntöttem, hogy írok valamit, aminek van eleje, közepe és vége. A könyv legnagyobb része egy év alatt készült el, aztán úgy döntöttem, hogy megírom a folytatását. Ezzel együtt sikerült befejezni az első részt. 1998-ban a kiadatása mellett döntöttem, így felkerestem a Cherubion kiadót. A válasz cseppet sem volt kedves, így egy hosszas levélváltásba kezdtünk, amelynek egy tartós barátság lett a következménye a kiadó vezetőjével, aki aztán évekig tanítgatott. Az első könyvet végül nem adták ki, a későbbieket azonban igen, összesen hármat.
Mi kell az alkotáshoz, mit érzel közben?
Teljes kikapcsolódást. Ha írok vagy festek, teljesen kizáródik a világ. Bár nagyon szétszórt ember vagyok, ez mégis megváltozik, ha „beköt a gipsz” az agyamba. Akkor addig nincs megállás, amíg el nem készül a mű.
A családodban miből volt több, vasutasból vagy művészből?
Egyikből sem. Kilógók a sorból, mert senki nem foglalkozott ilyenekkel. Autodidakta vagyok és mindent a magam kárán tanulok meg, akár festésről akár hímzésről, akár írásról van szó. Sziszifuszi küzdelem ez, mert minden nap fel kell menni arra a bizonyos hegyre, hogy elkészüljön az adott alkotás. A legnehezebben azt élem meg, amikor tétlenül lézengek, az eltűnő idő miatt van csak lelkiismeretfurdalásom. Fontos, hogy valami maradjon utánam, ami túlmutat a létezésemen.