Knyihárné Darabos Katalin, a HR kompenzáció és kontrolling humánpolitikai szakértője, bár édesanyja példáját követve pedagógusnak készült, végül mozdonyvezető nagypapája nyomdokaiba lépve mégis a vasútnál találta meg a számításait. A család vasúti kötelékei az 1800-as évek végétől jól dokumentáltak, az emlékeket a családi legendárium mellett fényképek is hűen őrzik. A most 86 éves nagypapa Katát már gyerekkorától arra nevelte, ha csinál valamit, azt tegye figyelemmel és fókuszáltan, hiszen az ő esetében emberéletek is múltak ezen. Továbbá arra, hogy mennyire fontos önuralmat tanúsítani, és belehelyezkedni mások szemszögébe is. A fordulatos családtörténet mellett generációs kérdéseket is boncolgattunk az izgalmas beszélgetés során.
Hogyan kerültél a vasúthoz?
2009-ben pedagógusként diplomáztam, azonban tanárként akkor nem tudtam elhelyezkedni, így kipróbáltam magam a Vodafone multinacionális környezetében. 2014-ben bukkantam rá a BGOK álláshirdetésére. Úgy gondoltam, a képzési területen végre hasznosíthatnám a végzettségem. Ugyan a pozíciót nem én nyertem el, azonban nagyon pozitív élményként maradt meg bennem, hogy visszajelzést kaptam. Egy év sem telt el, mikor egy új lehetőséggel kerestek meg a BGOK-ból. Az SAP LSO bevezetéséhez toboroztak új kollégákat. Az első benyomás fantasztikus volt, Keszmann János látva a lelkesedésemet szívélyesen kalauzolt végig a patinás épületen. Itt is szeretném megköszönni neki, hogy az alapoktól kezdve olyan türelemmel osztotta meg a tudását.
2016-ban kerültem a MÁV-START akkori Személyzetfejlesztés és képzéskoordináció szervezethez. Nagypapám ekkor lehetett rám a legbüszkébb, mert a mozdonyvezető képzést bízták rám. 2017-ben lehetőségem nyílt, hogy részt vegyek a Perspektíva programban, amely a vezetőutánképzés támogatását tűzte zászlajára. 2018-ban szülési szabadságra mentem, így pár évig az anyai feladatokkal foglalkoztam. Visszatértemkor éppen a HR kompenzáción volt üresedés és leendő főnököm bátorítására elfogadtam a pozíciót. Könnyen beilleszkedtem, hiszen nagyon kedves volt a fogadtatás, és azóta az Excel terén is sokat fejlődtem.
Századokon átívelő vasutas dinasztia leszármazottja vagy. Milyen emlékeket tudsz felidézni?
Az ükapám, Fekete Antal, az 1890-es években a Bánhidymajor uradalmi megállójában volt sorompókezelő és jegykiadó. Tizenöt gyermeke született, közülük a kilenc fiú mind a vasútnál helyezkedett el, a lányokból kettő pedig vasutashoz ment feleségül. Dédapám, Fekete József, az 1930-as évektől pályaépítő előmunkás volt. Részt vett a Szeretfalva-Déda vonal építésében, amikor az 1940-es a II. bécsi döntést követően a határok átrajzolódtak, és nagy sietséggel kellett megoldani a vasútvonalak összeköttetését
Nagyapám, akit szintén Fekete Józsefnek hívnak, 1955-ben került a vasúthoz kazánkovácsként. A 424-es Bivalyook kazánjainak szegecselését végezte. 1959-ben gőzmozdonyvezetői vizsgát tett. 1968 májusában Szegeden lett fővasúti gázmotoros járművezető, Nohabot, Szergejt, ABymot-t vezetett. 1973-ban Debrecenben pedig fővasúti váltakozó áramú járművezetőként vizsgázott, így a V43-as Szilik vezetőállásán tevékenykedett. Nagyon büszke rá, hogy a villamosítást követően Békéscsabára ő húzta az első Szilit. 1982-től pedig V63-ast is vezetett. Társai magnókazettára vették a Gigant füttyét, így búcsúztatták 1990-ben, amikor nyugdíjba ment.
Keresztapám, édesanyám testvére is mozdonyvezetőnek készült. Pici korától többször megfordult a vezetőálláson, de 1972-ben egy teljes szolgálatot végigült a nagypapám mellett. 1982-től lett villanymozdonyvezető, a Szili volt a kedvence, talán azért, mert a típusismeretnél az utolsó kábelig megtanulták a járművet.
Mit jelentett a nagypapádnak a vasutas közösség?
Az sokat elárul, hogy a 70. születésnapjára vett egy laptopot, és azóta a Facebookon szervezi a vasutas találkozókat. Neki tényleg a második családja volt a vasút, kalákában jártak egymásnak építkezésekre segíteni. A nagymamám azt is elmesélte, hogy amikor 1958-ban összeházasodtak, másnap a nagypapám már ment is vissza tanfolyamra. Egyébként már a nagypapám apukája is vasutas őrházban lakott. Olyan fajta szociális hálót jelentett a vasút, ami egy életre hűséget biztosított a dolgozói részéről.
Nagypapám mesélt még egy érdekes történetet: 1989-ben összehozott a brigádjával egy bulgáriai nyaralást. Levelet írtak Burgosz állomásfőnökének, hogy aludhatnának-e a burgoszi állomáson, ha lemennének egy hálókocsival. Így töltöttek 10 napot couchette kocsiban Bulgáriában, ahol az állomástól sétatávra volt a tengerpart.
A vasúti balesetekről sajnos ma is rengeteget beszélünk. Hogyan éli meg ezt a mozdonyvezető?
Nagypapámat már nyugdíjasként mertem csak kérdezni erről. Megnyílt, és elmesélte, hogy egyszer valaki a vonata elé vetette magát. A zsigereimbe mart az a fájdalom, ahogy több tíz év távlatában beszélt arról a gázolásról. Keresztapám egy traktor pótkocsijával ütközött egyszer, de hálistennek semmilyen személyi sérülés nem történt. Abban a pillanatban azonban a vezetőálláson nem tudhatod, hogy nem öltél-e meg valakit. Nagyon megrázó volt ezeket a történeteket első kézből hallani. Szörnyű élmény ez egy mozdonyvezetőnek.
Milyen generációs kihívásokkal kellett megküzdeni régen és ma?
Keresztapám mesélt arról, hogy amikor elhelyezkedett, az idősebbek összetartóbb csapatot alkottak. Ahogy kikerültek a képzésről, önállóan végezték a szolgálatot. Nem volt telefon, nem is tudott kialakulni a generációk közötti kapcsolat, mert a mozdonyvezetői pálya magányos szakma. A 2000-es években, amikor elterjedt a mobiltelefon, talán kicsit csökkent a szakadék. Úgy tűnik, a digitalizáció nemcsak elszigeteli, hanem össze is hozza az embereket.
Az én esetemben a BGOK-n volt nagyobb a generációs különbség, és a tudásátadásnál kifejezetten előnyös volt, hogy tapasztalt emberekkel kerültem össze. A fiatalok felelőssége is, hogy alkalmazkodjanak, én alkalmazkodó típus vagyok. Egyébként a már említett Perspektíva program egyik fókusza pontosan a generációk közötti tudásátadás volt: hogy vegyük rá az időseket arra, hogy akarjanak foglalkozni a fiatalokkal. A mi munkacsoportunk a kommunikáció fejlesztését jelölte meg olyan motivációként, ami nem igényel nagyobb ráfordítást, ugyanakkor hatásos eszköz lehet a generációs különbségek áthidalására.
Völgyi Katalin
