Február 7-én ötödik alkalommal volt kolbásztöltő verseny Bicskén. A nagyszabású gasztronómiai esemény célja a közösségépítés, melynek rendre eleget is tesz: az idei évben húsznál is több csapat és rengeteg látogató részvételével zajlott le a városi vigasság. Kollégánk, László József, a Budapesti Távközlési Főnökség távközlő mestere az indulók között volt, csapatával a verseny különdíját hozhatták haza. József, azontúl, hogy beavat minket a kolbásztöltés rejtelmeibe, mesél vasutas múltjáról, bicskei gyermekkoráról és az apáról fiúra szálló hagyományokról.
Hogyan választanak díjazottakat egy kolbásztöltő versenyen?
A mi esetünkben egy ötfős zsűri ítélte meg, hogy ki hogyan teljesített. Volt közöttük séf, de Bicske város konyhájának a vezetője is az ítészek csapatát erősítette. Nekünk annyi volt
a feladatunk, hogy a bírálatra beadott „párral” a megadott időpontra elkészüljünk. Ezt követően minden kolbászt égett kerámialappal jelöltek meg, ami sütés közben is mellettük volt, hiszen a bírálat anonim, tehát a zsűritagok nem tudták, hogy éppen melyik csapat kolbásza került eléjük. A feladatuk egyébként nemcsak „evésből” állt: menet közben – tehát a darálás és a keverés alatt – is körbejártak, a higiéniai előírások betartását is vizsgálták. Szemügyre vették a kolbász állagát, kinézetét, sütés után melegen és hidegen is kóstolót tartottak.
Ti melyik kategóriában remekeltetek?
Ezen a versenyen első, második és harmadik helyezettet hirdetnek, de van egy „tálalási” különdíj is, most ezt nyertük meg. Nem bántam, ötödik alkalommal rendezték meg a fesztivált, mi pedig már kétszer elnyertük az első helyet. A csapatom egyébként a saját családomból és a fiam barátnőjének a családjából állt, de kisebb létszámmal is részt lehet venni – az egyetlen kikötés, hogy minimum hárman induljanak. Sokan szeretnek kolbászt enni, de nem vagyok benne biztos, hogy tudják is az emberek, pontosan miből készül az ízletes csemege.
Mindig bevált recept szerint dolgoztok?
Nagyon sokan töltenek kolbászt, de pár lényeges dolgot szem előtt kell tartani: a jó kolbász friss húsból, és leginkább többféle húsból készül, például combból, lapockából, dagadóból. A hús tömegének 20-30%-a zsírszalonna kell, hogy legyen. Ez jó szolgálatot tesz sütéskor és füstöléskor is, mert nem száradnak ki hamar a szálak. Minden más alapanyag esetében törekedni kell a legjobb minőségre, sóból egyértelműen asztali sót használok,
de a paprika, a bors, a fokhagyma és a kömény kiválasztásánál is a minőség a legfontosabb szempont. A fűszerezés nem titok, rengeteg „kolbászalaprecept” megtalálható a neten, a tapasztalat persze nem hátrány, segít, hogy megfelelően eltaláljuk az arányokat.
Amikor ízesítésről beszélsz, a hagyományos magyaros kolbászra gondolsz, ugye?
Nem feltétlenül. Az évek folyamán különböző ízesítésű kolbászokkal indultunk a versenyen. Készítettünk gyömbéres, sajtos, bajor, tiroli és olasz kolbászt is – utóbbit hagyományos olasz fűszerekkel. Ezek az ízek számomra nem minden esetben vonzók, inkább a kihívás az, ami ilyenkor mozgat.
Te kitől tanultad a kolbásztöltés mesterségét?
Tizenkét éves voltam, amikor már kezdett érdekelni a disznóvágás, édesapám ekkortól tanítgatott. Ötven évvel ezelőtt persze még saját disznónk is volt.
Már akkoriban is Bicskén éltél? Milyen volt korábban itt az élet?
Igen, ebben a városban nőttem fel, minden emlékem ideköt. Bicske egy falusias jellegű hely volt, régen szinte minden második család tartott állatot, ami persze teljesen kikopott az évek folyamán. A hangulat viszont maradt, én változatlanul szeretek együtt lenni a bicskeiekkel, az ismerőseimmel, ennek pedig jó színtere ez a verseny, hiszen arról szól, hogy jól érezzük magunkat és tapasztalatot cseréljünk. A kolbásztöltést – ahogy egykor én tanultam az édesapámtól – tovább szerettem volna adni a fiamnak is. Ez olyan jól sikerült, hogy jövőre már külön csapatban indul, ellenem! (nevet)
Egyébként milyen ízeket kedvelsz?
A magyaros és csípős ételeket szeretem leginkább, szívesen főzök is, de ha a kolbásztöltésnél maradunk, a bajor kolbász nagy kedvencem. Mindenkinek tudom javasolni, hogy próbálkozzon meg az elkészítésével, ne a megszokott módon ízesítsünk mindig!
Gyakran megörvendezteted a kollégáidat valamilyen ételkülönlegességgel vagy gyümölccsel, de nem mindenki tudja, hogy mit csinálsz pontosan a vasútnál. Beszélgessünk egy kicsit erről is!
A Budapesti Távközlési Főnökség távközlő mestere vagyok, és az üzemfelügyeleti szakaszhoz tartozom, ebből adódóan a folyamatos üzem biztosítása tartozik hozzám. Számítógépes hálózatokat, illetve vezetékes telefonvonalakat felügyelek. Ha ezekkel bármilyen probléma lép fel, koordináló szerepköröm van, hogy mihamarabb megoldódjanak a gondok.
Mióta dolgozol a vállalatnál?
1983. szeptember 1-jén léptem be, az első szolgálati helyem Ferencváros volt. Távközlő műszerésznek lenni a vasútnál akkoriban nagy megbecsültséget jelentett, főleg a Fradiban, az egyik legnagyobb teherpályaudvaron, gurítódombbal és minden mással. Kihívás volt, hogy az egyik pillanatban távgépírót javítottunk, a másikban pedig hangosbemondót, mozdonyrádiót vagy CB-telefont. De hozzánk tartoztak a diszpécserpultok, a forgalmi asztalok és a menetirányító készülékek is. A technikai környezet persze nagyon megváltozott azóta, csökkent a karbantartható eszközök száma is.
Volt valaki, aki miatt a vasutat választottad munkahelyedül?
Nagyapám jegypénztáros és szolgálattevő volt, de még a háború utáni időkben – ez tulajdonképpen így nem is hatott rám. Egyszerűen csak állást kerestem a 80-as években, és ez vonzónak tűnt. Nem tévedtem nagyot, a pályám rengeteg érdekességgel szolgált, műszaki kihívások sorával szembesültem az évtizedek alatt. A „legnagyobb” munkám a ferencvárosi BILK-terminál kiépítéséhez kötődik, azt az elsőtől az utolsó pillanatig végigkísértem. Az első ottlétünkkor derékig érő fű volt, majd kinőtt a komplexum, mi pedig a hálózatok kivitelezésében és karbantartásában működtünk közre.
Mi minden érdekel még, mivel foglalkozol a munkán kívül?
Sajnos nincs már túl sok szabadidőm, de amikor kisebb volt a fiam, sokat jártunk pecázni. Ez nála meg is maradt, éppen most készül a horgászvizsgájára. A fiam egyébként 19 éves, és közlekedésmérnöknek tanul a BME-n. Ebben talán van némi szerepem, mert gyermekkorától kezdve „átadtam neki” a precizitás és pontosság mintáját. Úgy néz ki, hogy a vasúti szakirányt választja majd.
Ha jól tudom, többen is vasutasok vagytok a családban…
Így van, a feleségem is itt dolgozik, kontrolling szakértő. Klasszikus vasutasnak nem nevezném magunkat, mert a munkánk nem függ össze közvetlenül a forgalommal, viszont valóban itt dolgozunk régóta. Ennek időnként az előnyeit is kihasználjuk, FIP-szabadjeggyel például többször is utaztunk már. Voltunk Salzburgban, Prágában és Pulában is, így a fiamnak is volt alkalma megszeretni ezt a közeget.