„Rengeteget köszönhetek a Volánbusznak: itt nőttem fel, itt nősültem, itt szültem a feleségemmel, itt temettünk. Ha szomorú voltam, megvigasztalódtam a munkámban. Gyakorlatilag az egész eddigi életemet végigkísérte a Volánbusz” – mondja 35 éve autóbusz-vezetőként dolgozó kollégánk, Graur Csaba, aki nemrég szakmája legmagasabb kitüntetését vehette át.
Mivel koccintott a 2,5 millió kilométer balesetmentes levezetéséért kapott kitüntetésre?
Huszonhárom éves korom óta – tehát gyakorlatilag amióta vezetek – nem iszom alkoholt. Nemcsak azért, mert erős bennem a kötelességtudat, hanem mert egyáltalán nem szeretem. Csak ritkán fordul elő, hogy iszom egy pohár italt valamilyen ünnepi alkalomból. Egyébként nem is dohányzom.
De azért karácsonykor vagy szilveszterkor biztosan koccintott a családtagokkal…
Szenteste napján nem, de karácsonykor és karácsony másodnapján is dolgoztam. Bevállaltam a munkát, mert a váltótársamnak két kicsi gyermeke van. Úgy gondoltam, fontos, hogy most a családjával legyen. S mivel – mint ahogy említettem – én egyáltalán nem iszom, így semmilyen téren nem okozott gondot, hogy 25-én és 26-án is dolgozni kellett mennem. A kisebbik fiam, Bence december 31-én született, ezért a szilveszter nekünk sokkal többet jelent egy sima óévbúcsúztatónál: nálunk ez a nap is inkább családi ünnep. A fiam egészségére természetesen koccintottam jelképesen. Már csak azért is, mivel mostanában ritkábban találkozom vele, bár elvileg velünk lakik Magyarcsanádon.
Hogyhogy?
Huszonhárom évesen ő is az apja és a nagyapja nyomdokaiba lépett, ő is autóbusz-vezető lett. Azt szoktam mondani: „Fiam, neked közel 70 év van a véredben. Az apám 30 évnyi munkatapasztalata és az én 35 évem.” Édesapám ugyanis három évtizedig dolgozott autóbusz-vezetőként a Makó környéki helyközi járatokon, 2000-ben „balesetmentesen” ment nyugdíjba. Bence jelenleg Európát járja, egy külföldi cég által üzemeltetett Budapest–Marseille járatot visz. A géneket nem lehet letagadni…
Azt meg se merem kérdezni, hogy vajon ki keres többet: az apa vagy a fia…
A fiamnak most az a legfontosabb célja, hogy minél többet lásson Európából. Ezért különjáratozik, s vállalja be a hosszabb utakat, a nagyobb távolságokat és a családtól való távolmaradást. Egyértelmű, hogy egy nemzetközi cégnél ő keres többet, ráadásul euróban kapja a fizetését. Ezen az életszakaszon én már túl vagyok – fiatal- koromban nekem is fontos volt világot látni. De nem vagyok álszent, természetesen nem vetem meg a pénzt sem. Sőt, nagyon is sokat számítanak az anyagiak.
A Graur fiúknál ezek szerint családi hagyomány, hogy 23 évesen autóbusz-vezetőnek állnak? Ön mikor és hol kezdte a pályáját?
A nagyobbik fiam nem követte a felmenők példáját, de magamról elmondhatom, hogy én ebbe a szakmába nőttem bele. 1985-ben fejeztem be a középiskolai tanulmányaimat, majd a Lenin Termelőszövetkezetbe kerültem, ahol sikerült a szakmámban elhelyezkednem: mezőgazdasági gépszerelőként kezdtem a pályámat. 1987-ben vonultam be Csongrádon a honvédségbe, 18 hónapig katonáskodtam. Miután 1989-ben leszereltem a katonaságtól, egyből autóbusz-vezetőnek mentem a Tisza Volánhoz. Köszönhető volt ez annak, hogy ekkor már megvolt a jogosítványom A, B és C kategóriára, a katonaságnál pedig több ember közül engem is kiválasztottak és elvittek egy D kategóriás vezetői tanfolyamra.
Könnyű volt bekerülni a Tisza Volánhoz?
Könnyebbséget jelentett, hogy akkor még édesapám is ott dolgozott. 1991-ben viszont a Volánbuszhoz kerültem. Ez akkoriban nagy megtiszteltetéssel ért fel, mivel csak „kihalásos alapon” lehetett a társasághoz bekerülni. Nekem szerencsém volt. A Volánbusz irigyelt vállalat volt: az autóbusz-vezetők jó buszokkal jártak, a pénz is több volt – más közlekedési társaságokhoz képest mindenképpen –, és a Volánbusznak nemzetközi járata is volt. Éppen ezért nagyon igyekeztem, hogy megálljam a helyem. Ez olyannyira jól sikerült, hogy azóta is viszem a Budapest–Makó járatot.
Akkor mondhatni, hogy az utat már csukott szemmel is le tudná vezetni… Ilyen jól tűri a monotonitást?
Mindig van valamilyen változás, sosincs két egyforma út vagy utazás. A pályám elején az M5-ös sztráda csak Dabasig tartott, és akkor a járat még betért Lajosmizsére, Kecskemétre és Kiskunfélegyházára is. Öt éve viszont az expresszjárat már nem megy be sehová; Csongrádon állok meg utoljára, utána már csak Budapesten. Magyarán a menetrend, a járat útvonala, a megállóhelyek és a kiosztások is folyton változtak az elmúlt évtizedek alatt. Arról nem is beszélve, hogy az utazóközönség is mindig más. Már csak ezért sem lehet monotonitásról beszélni. Szerintem egyébként az autóbusz-vezetők legnagyobb ellensége az egyhangúság.
Miért?
Azért, mert ha a munka túlságosan megszokottá, rutinná válik, akkor az ember hajlamos hanyaggá és lezserré válni, és nem fordítani kellő figyelmet a részletekre. Én mindig arra készülök, hogy valami lesz útközben – és persze mindig történik is valami, hiszen napi kétszer 230 kilométer alatt bármi előfordulhat. Ha a monotonitás alatt azt értjük, hogy az ember élete beáll a munkavégzés ciklusára, akkor azt mondom, hogy én ezt valóban jól tolerálom. Mivel a munkám az életem része, ezért a magánéletemet, sőt tulajdonképpen az egész életemet a vezénylésem, a munkabeosztásom alá rendeltem. Egy autóbusz-vezetőnek tudomásul kell vennie a kötöttségeket. Nekem már a szervezetem és a bioritmusom is beállt erre.
A magánéletben is ilyen rendszerető?
Igen, rendszerető, kötelességtudó és alkalmazkodó vagyok. Ugyanúgy, mint ahogy egy hosszú házasságban, a munkahelyen is folyton alkalmazkodni kell. Személy szerint én rengeteget köszönhetek a Volánbusznak: itt nőttem fel, itt nősültem, itt szültem a feleségemmel, itt temettünk. Ha szomorú voltam, megvigasztalódtam a munkámban. Gyakorlatilag az egész eddigi életemet végigkísérte a Volánbusz. És közben mindvégig éreztem a megbecsülést a vezetőségtől és a kollégáktól. Mert mi, autóbusz-vezetők, nemcsak az utasokért vagyunk felelősek, hanem a közvetlen kollégánkért is. Nem tehetem meg a váltótársammal, hogy berángatom hétfőn dolgozni csak azért, mert eszembe jutott valami, vagy épp elfelejtettem otthon megcsinálni valamit a hétvégén. Mindenkinek megvan a maga élete, amit illik tiszteletben tartani. Nem „piszkálhatom” a váltótársam szabadnapját – ez tiszteletlenség lenne vele szemben.
Bizonyára sokan dolgoznának az ön váltótársaként.
A mostani váltótársam édesapjával 25 évet húztam le, de 2017-ben nyugdíjba ment. Akkor elhozta és bemutatta a fiát, aki aztán végül beült mellém.
És kivel könnyebb dolgozni?
Nincs okom panaszra, mert a mostani váltótársam is mindent megcsinál, amit kell, és jó szakmai alapokat örökölt. A generációk közötti különbség inkább a szemléletben és a megközelítésben érhető tetten: az autóbusz-vezetők régebben nem munkaeszközként tekintettek a járműre, hanem úgy kezelték a buszt, mintha a sajátjuk volna. Rólam mindenki tudja, hogy meglehetősen szigorú vagyok az autóbusz tekintetében.
Ez mit jelent?
Szeretem, ha rendben van az autóbuszom. Nem odázom el, ha baja van, nem várok a szervizzel, ne nyikorogjon nekem… És azt is szeretem, ha megdicsérik az utasok a tisztaságot – számomra ez is fontos. Egyébként most egy háromtengelyes Neoplant vezetek. Szerencsésnek mondhatom magam, mert mindig jó buszokkal dolgozhattam – a makói járatra mindig új típusú járműveket adtak.
Az utasokkal sose volt baja?
Határozott típus vagyok, velem nem nagyon szoktak vitatkozni. De azt bátran ki merem jelenteni, hogy megváltozott az utazóközönség hozzáállása az autóbusz-vezetőkhöz. Eltűnt a tisztelettudás és a tiszteletadás. Ha az ember nem a kedvük szerint szól hozzájuk, ha nem teljesíti a lehetetlen kérésüket, vagy betartatja velük az utazási feltételeket, azonnal sértve érzik magukat. Aztán másnap megy az utaspanasz a központba: Graur Csaba vezetés közben lángost evett, az egyik kezében cigaretta volt, a másikban whiskyt tartott, ráadásul a telefonját is folyton nyomkodta. Egyszerű munkavállalóként nehezen élem meg az utaspanaszok kezelésével járó tortúrát, a meghallgatást és a jegyzőkönyvkészítést. Szerintem ez ma a legnehezebb része a mi szakmánknak.
Azt hittem, inkább a közlekedési morálra fog panaszkodni…
A közlekedési kultúra színvonalát mindenki látja, aki útra kel. Azt szoktam mondani: abban a sávban, amelyikben én az autóbusszal haladok, mindent elkövetek, hogy higgadt, figyelmes, körültekintő, szabálykövető és balesetmentes legyek. Ha a másik sávban szembejövő jármű vezetője is ugyanígy jár el, akkor talán elkerülhetők a balesetek. Kollégáimmal nagyon sok autósnak mentjük meg az életét, de a két és fél millió balesetmentes kilométer eléréséhez rengeteg szerencsére is szükség volt. Na és arra a nyugalmas háttérre is, amit a család biztosít számomra.