A szomszédok még tűrik – bár leginkább flex-szel dolgozik, családja támogatja, noha nehezen férnek el az alkotásoktól, ő maga pedig szakadatlan kitartással formál, ellenére annak, hogy perfekcionista, így alkotásait hajlamos a végtelenségig tökéletesíteni – Wildhoffer Zsoltról, a MÁV Pályaműködtetési Zrt. felügyeleti pályamesteréről van szó, aki fémszobrászként számtalan elhasznált, kidobásra ítélt hulladékból alkotja meg a valóság látványos és elvont interpretációját. Szobraiban fellelhető gyermekkori rollerének kereke, a szomszéd varrógépe, evőeszközök, vasúti csavarok, konzervnyitó, sínrögzítő kengyel, kaszaél, de kazánalkatrész is.
Interjúnkban a nem mindennapi alkotások létrejöttének hátteréről faggattuk kollégánkat.
A gyermekkori vadgesztenyefigura-építő tevékenység jutott először eszembe a szobraidról, hiszen a termés és némi hurkapálca felhasználásával hamar létrejött egy-egy zsiráf vagy emberalak, itt azonban összetettebb folyamatról van szó. Fémmegmunkálás, hegesztés, forrasztás. Milyen tudás kell mindehhez?
Alapvetően lakatos és elektrotechnikus vagyok, a szoborkészítésnél persze leginkább az elsőnek veszem hasznát. A hegesztésre, fémmegmunkálásra való képességem megvolt, a különbség csak annyi, hogy régebben – a szakmámból adódóan – ajtókeretet, ablakrácsot és ezekhez hasonló funkcionális eszközöket készítettem szabadidőmben és nem végeztem semmilyen alkotótevékenységet. Az előző munkahelyemen szélerőművek karbantartásával foglalkoztam, innen kerültem a vasútra – négy éve dolgozom felügyeleti pályamesterként a MÁV-csoportnál.
A technikai tudáson túl az arányok helyes érzékelése is fontos. A szobraidat elnézve ezen a téren sem ütközöl problémába. Művészet ez?
Úgy gondolom, hogy művész az, aki el tudja magában képzelni az alkotást, amit aztán meg is valósít. Az én szobraim nagy része nem saját ötletből születik – az internetről gyűjtök inspirációt – így semmiképp sem nevezném művészetnek. A helyes arányok pedig kevésbé az anatómiának, mintsem a mateknak köszönhetők: mindent matematikai aggyal látok. A szobroknál ez úgy történik, hogy valahonnan elindul a folyamat, tehát van egy fix alkatrész, aminek megvan a kompozícióban szánt szerepe, hozzá igazítom az elképzelést és az arányokat. Olyan viszont már előfordult, hogy előkerült a gyerek Búvár Zsebkönyve, mialatt a pelikán csőrét formáltam.
Készült már vasúti hulladékból szobrod? Esetleg van olyan, ami csak abból készült?
Igen, abszolút. Rengeteg fémhulladék van a sínek mellett, ami nem vasúti, hanem például a vonatról esik le. Minden helyszínbejárás után megfogadom, hogy legközelebb viszek egy táskát – végül persze sosincs nálam –, mert mindig lehajolok valamiért. Ha az a valami nagy, akkor egy szelvénykő vagy egy felsővezetéktartó oszlop közelében lerakom és később visszamegyek érte. Az asztalon látható kaméleon például a szőnyi megállóhely életvédelmi kapujának egy alkatrészéből alakult át: cserélnem kellett a lánckereket, ez lett a talapzat. Maga az állat pedig egy veszélyesáru-szállító szerelvényről leesett tábla.
„Vasúti” kaméleon fémágon csimpaszkodik
Van abban valami megindító, hogy szemétre, életciklusuk végén járó tárgyakra csapsz le és adsz nekik új életet. Ilyen megközelítésből el szoktál gondolkozni a tevékenységed értelmén?
Azt hiszem nem. Ha ez így lenne, akkor inkább az állagmegóvás lenne a célom, és nem tudnék a darabokra úgy tekinteni, mint egyszerű alkatrészekre. Az viszont érdekes, hogy mindenképpen új, más funkciója lesz az adott eszköznek, egy Singer varrógép mondjuk könnyen válhat repülővé a kezem alatt.
Az alkotó örül, ha látják a munkáját, te hol tudtad eddig bemutatni a szobrokat?
Valójában csak a Facebook oldalamon. Ugyan felmerül néha-néha, hogy valahova ki lehetne tenni a szobrokat, de ezek a tervek általában elsikkadnak. Van persze jó tapasztalatom is, például falunapon többször voltunk kiállítani a kisfiammal, illetve nagy büszkeség, hogy az RTL Klub reggeli műsorába Szőnyi Feri barátom – aki most jött meg Kanadából 12 500 km lebiciklizése után – bevitte a neki készített szobromat.
Amikor éppen nincsenek „sehol” az alkotások, hol tartod a súlyos mennyiségű vasat? Mekkora helyet kellet kiszakítani a házból ahhoz, hogy kényelmes méretű műhelyed legyen?
Az elkészült dolgaim bent vannak a lakásban – gyakorlatilag mindenhol –, a kilencéves kisfiam már sokszor el is mondta, hogy „minek csinálok újat, mert már nincs hova rakni”. Van még egy kis műhelyem, azt is saját magam építettem fel, ott tárolom a begyűjtött alkatrészeket és a régi satumat, amit még a gyerekkoromból „hoztam” magammal.
Melyik volt az első műved? Egyáltalán mi indított arra, hogy fémszobrászatba kezdj?
Az első egy párt ábrázolt, pontosabban egy leánykérést és evőeszközökből készült. Gyűrű is van a kompozícióban, azt egy vakondtúrásban találtam. Itt fontos elmondanom, hogy a szobraim 98%-a fém- és fahulladékból készül, csak a legvégső esetben vásárolok hozzájuk alkatrészeket. Visszakanyarodva az eredeti témához: három éve kirándulni voltunk a Cseszneki várnál, ott pillantottam meg példaképem, Rónaszéki Zoltán alkotásait. Ő már hivatásos fémszobrász, tőle jött az inspiráció, hogy ezzel kezdjek foglalkozni. Kint volt a Facebook oldalának a neve, onnan nőtte ki magát az egész.
Zoltán repertoárjában egészen nagy alkotások is megtalálhatók. Ha egyszer kapnál egy megbízatást – mondjuk a MÁV-tól –, hogy készíts egy hatalmas, fémhulladékból készült mozdonyszobrot elvállalnád? Létre tudnád hozni?
Nem gondolkoztam még ekkorában, de mindenkiben benne van a vágy, hogy maradandót alkosson. A megvalósítással nem lenne gond, inkább a pontos elképzelés riaszthatna vissza.
Végül jöjjön néhány leg:
Melyik figurát volt a legnehezebb megalkotni? A lámpáshal volt a legnehezebb, itt fémet és fát is használtam, illetve egy elektronikát is beleépítettem.
Mi igényelte a legfinomabb kézimunkát? Talán a mozdony, abban van a legtöbb alkatrész.
Melyik volt a legnagyobb? Nem szempont a méret, a legnagyobbakat is itt láthatod az asztalon.
Végül egy képgaléria az alkotásokról:
