2022 őszén egy magával ragadó, és nekünk, vasutasoknak talán jóval jelentékenyebb kiállítás nyílt a balatongyöröki művelődési házban. A tárlaton Kokkonen Vera, vezető jegyvizsgáló vasúti témájú fényképei, és róluk írt történetei voltak megtekinthetők, amelyek a civilek számára is élvezetes, sőt vonzó oldalát mutathatták be mindennapi munkánknak, és a vasutas életformának. Az alkotóval Benke Máté beszélgetett.
Ugyan a szerkesztőség látószögébe az október elején megnyíló kiállításod miatt kerültél, mégsem ez az első és egyetlen lenyomata alkotói tevékenységednek.
A kreativitás, az alkotás mindig is az életem része volt. Már gyerekként tudtam, hogy írással szeretnék foglalkozni, és máig nagyon büszke vagyok eddig megjelent 3 regényemre. Az azonban csak keveseknek adatik meg, hogy írásból éljenek, így muszáj volt hétköznapi munkát is vállalnom. A késztetés mégsem hagyja magát, a felszínre kell törnie, alkalmazkodva a megváltozott körülményekhez. Emiatt születtek az első „napivasutaspillanat” fotók, meg akartam mutatni, mennyire másképp is lehet a vasúti világot látni.
A vasutas fényképekhez csatolt történetekből – nekem – leginkább az tűnik ki, hogy megihletnek az egyszerű emberek, az egyszerűnek tűnő élethelyzetek. Úgy értem, kinyitod a pillanatokat: ami csupán munkanapnak látszik kívülről, az apró érzések, szándékok, tettek összessége. Jó példa erre a maréknyi, kallódó pénz megtalálása fölött érzett öröm hátterének bemutatása, vagy a betekintő egy rossz döntés miatti önvád kialakulásának a mechanizmusába. Mi a történetek forrása? Talán az a sok ember, akikkel jegyvizsgálóként találkozol?
Számomra mindig a hétköznapi emberek jelentik az ihlet legalapvetőbb forrását. Azok a pillanatok a legjobb alapanyagok, amikor folyik az ember napja, és egyszer csak meglepi egy nem várt esemény, akár jó, akár rossz irányba mozdítva el ezzel a mérleg nyelvét. Jegyvizsgálóként nagyon sok örömet, bánatot, meglepetést élhetek meg az utasok által, és ha valami megihlet, akkor addig nem nyugszom, míg történet nem formálódik belőle. Néha végignézhetek-hallgathatok egy egész jelenetet, néha viszont csak egy-egy villanás adódik, és a fantáziámra van bízva a befejezés. Szeretek megfigyelni másokat, mert úgy gondolom, minden emberben van valami, amiért érdekes, akár pozitív, akár negatív értelemben.
Honnan jött a kiállítás ötlete?
A világ legszebb falujában élek, Balatongyörökön, és a barátnőm a helyi, Bertha Bulcsu Művelődési Ház és Könyvtár igazgatónője. Nagyjából egy évvel ezelőtt feltettem egy képet a közösségi oldalamra, ami nagyon megtetszett neki, így előhozakodott az ötlettel, mi lenne, ha csinálnánk egy kiállítást a vasúton, munka közben készült képeimből, ezzel is közelebb hozva kicsit ezt a speciális világot az emberekhez. Nálunk, szerencsére nagy hagyománya van a művészetek pártolásának, szóval igent mondtam. Később kristályosodott ki a végső koncepció, hogy ha már író vagyok, használjuk ki azt is, és mivel a legtöbb kép fekete-fehérben mutat igazán, így állítsuk ki azokat. Ebből született a 13 fotó 13 történet című kiállításom, ahol a képek mellé egy-egy novellát, vagy leírást is kapott a látogató. Néhány szöveg valós élményből született, van, amelyik mára legendássá vált történelmi eseményeket mutat be, és van, ami abba az ismeretanyagba enged egy csepp bepillantást, amit vezető jegyvizsgálóként használnom kell. Azt gondolom, ebben a formában tükrözött igazán engem, legbenső lényemet a kiállítás.
Alkotómunkát végzel, főállásban mégis jegyvizsgáló vagy majd három éve. Hogy kerültél a vasútra?
Sokáig bloggerként dolgoztam, otthonról, a Cafeblog és a Nők Lapja számára. Nagyon élveztem, de eljött az a pont az életemben, amikor bele szerettem volna vágni a nagyszüleimtől örökölt ház felújításába. Ehhez rendes állásra volt szükségem. Egy ideig ezért Nagykanizsán dolgoztam egy gyárban, ahova persze vonattal jártam be. Útközben sokszor beszélgettem a jegyvizsgálókkal, és ők ajánlották többször is, hogy próbáljam meg, jelentkezzek én is. Amikor aztán kiderült, hogy a gyárban felhalmozódott portól beteg lettem, úgy döntöttem, itt az ideje váltani. Azóta is szerencsésnek érzem magam, hogy a vasúthoz kerültem, mert ennek köszönhetően sok mindenben megváltozott az életem.
Milyen érzés vasutasnak lenni? Mit ad hozzá a személyiségedhez egy olyan munkakör, amelyben folyamatos a kapcsolat az emberekkel?
Az, hogy vasutas lehetek először is büszkeséggel tölt el. Mint kiderült, korábban a falunkból is dolgoztak néhányan a MÁV-nál, valahogy mégsem volt túl pozitív a szakma megítélése ebben a körben. Az elmúlt három évben nagyon sokukkal beszélgettem, megmutattam nekik a vasúti világot kicsit belülről: hogy mekkora felelősséget vállalunk, amint felszállunk a vonatra. A mi feladatunk, hogy az utasok időben, épségben megérkezzenek. Mindenki meglepődik, amikor arról mesélek, mennyi mindent meg kellett tanulnom ahhoz, hogy jegyvizsgálóként dolgozhassak. Örömmel tölt el, hogy mostanában már –legalább itt nálunk – kicsit másképp néznek a vasutasokra. Másrészt, a személyiségemben is alapvető változást hozott ez a munka. 14 éves korom óta folyamatosan dolgozom, de bármivel is foglalkoztam, valahogy mindig hiányzott az elégedettség. Akik ismernek azt gondolják, nem szenvedek önbizalomhiányban, bennem mégis gyakran volt bizonytalanság. Jegyvizsgálóként azonban azzal a tudattal, hogy jó vagyok abban, amit csinálnom kell, segíthetek az embereken, és képes vagyok a feladatomat tökéletesen ellátni, egy újfajta – régen várt – magabiztosság alakult ki bennem, azzal az érzéssel megfűszerezve, hogy végre a helyemen vagyok, ezt a munkát nekem találták ki!
Alkotóként milyen célok állnak még előtted?
A közösségi oldalamon továbbra is közzéteszem egyedi látásmódú fotóimat, #napivasutaspillanat hashtaggel, emellett gyakran eljátszom a gondolattal, hogy írni kellene egy igazi, kalandokban bővelkedő vasutas regényt, felhasználva a tapasztalatokat, az élményeket, mert a hétköznapjaim vezető jegyvizsgálóként nagyon sok ihletet adnak, inspirálnak.
A kiállítás anyagából néhány itt olvasható és tekinthető meg:
15 FORINT
- Jó napot kívánok, jegyeket kérek ellenőrzésre! – száguldott végig az erőteljes hang az expresszvonat InterCity kocsiján. Többen is összerezzentek, lázasan keresgélni kezdték az irataikat és előkészítették a jegyüket.
A férfi keze is megremegett, felnézett a kocsi végében álló egyenruhás nőre és egy pillanatra eszébe jutott mindaz, amit maga mögött hagyott – úgy hitte, már réges régen. Ahogy felé közeledett a jegyvizsgáló, a korábbi évek alatt kifejlődött ösztöne összerántotta a gyomrát: „valami rossz fog történni”. Dacosan az asztalra dobta a kunkorodó jegyhalmot és mint már annyiszor azelőtt, izmai megfeszülve készültek a harcra.
„Nem, annak az időnek már vége!” – mantrázta magában – „Többé nem leszek áldozat!” – undorral vegyes rettegés tombolt benne, ahogy figyelte a lassan haladó alakot. Gyűlölte benne, hogy nő, hogy nagyobb nála, hogy egyenruhában van, s bár maga sem tudta, valójában a hatalmat nem bírta elviselni, amit képviselt, a szembeszállásra képtelenség tehetetlenségét.
Aztán becsapott a villám:
- Sajnos ez a jegy nem ide szól, hanem a vonat elejébe. – még fel sem fogta teljesen a mondat értelmét, de már támadásba lendült.
- Na és? Nem mindegy? – provokálta az egyenruhást, próbálva megfélemlíteni benne a nőt, de nem sok sikerrel járt. A jegyvizsgáló még a hangját sem emelte fel, úgy válaszolt.
- Nem. Önnek egy olcsóbb kategóriájú jegye van, ezzel a vonat elejében tud helyet foglalni.
A férfiúi büszkeség, ami azokban a szörnyű hetekben sokszor szenvedett csorbát, most feltámadt benne. Minek nézi őt ez a nő? Ez is csak egy kérlelhetetlen bürokrata, akit nem érdekelnek az emberek!
Megvetően emelte magasra a fejét és gondosan formálva a szavakat próbálta elrejteni az akcentusát.
- Akkor adjon egy olyan jegyet! Van pénzem! – dobott egy ezrest az asztalra, őt aztán senki ne nézze szegénynek! S hogy ennek nyomatékot adjon, még azt is hozzátette:
-Nem kérek vissza!
- Köszönöm, de nem fogadhatom el, tiltja a szabályzat. – a férfi nem ezt a reakciót várta, a nő egyenessége csak még inkább bosszantotta.
- Parancsoljon! – tette a markába a jegyvizsgáló az új jegyet, majd némi keresgélés után 3 ötforintost. Aztán nyílt az ajtó és már ott sem volt, azt már nem látva, hogy a férfi csalódottságtól dühösen az asztalra dobja az érméket, majd kibont egy sört.
Ahogy ürült a vonat egyre kevesebb volt az ismerős arc. Még néhányszor végig kellett járnia a kocsikat, de hiába kérte erélyesen az új felszállók jegyeit, már nem nagyon akadt senki.
Talán másodszor ment el az üres asztal mellett, amikor odatekintve meglátta a fehér papírok között a három érmét. Eddig csak a felkiáltójelként az asztalon hagyott üres sörösdobozra figyelt fel, de most a láthatóan szétdobált pénzdarabok megtorpanásra késztették.
Sajnálta a férfit, a gesztus, amit tett, ahogy viselkedett, mind-mind azt mutatta számára, hogy egy megtört ember, akivel nagyon rossz dolgok történtek.
Visszafelé menet kikerülhetetlenül vonzotta tekintetét az asztal, ahonnan senki nem szedte össze a 15 forintot. Igaz, utas sem nagyon akadt már…
Az utolsó körnél megint megállt ott egy rövid időre, bámulta a hevenyészett csendéletet és gondolatban végigpörgetett néhány lehetőséget.
„Talán valakinek jól jön majd!” – vont vállat hanyagul és a kísértésnek ellenállva, hátat fordított az érméknek, s a vonat végébe indult összeszedni a táskáját. A szolgálat vége közeledett, alig néhány perc múlva már egész más gondolatok töltötték ki az elméjét, de valahol, mélyen megbújva még ott zizegett a férfi a 15 forintjával, arra várva, hogy történet váljék belőle.
A vonat befutott a végállomásra, az utasok magára hagyták a fáradtan ásító szerelvényt, majd alig néhány perc múlva, mint szorgos hangyák, megérkeztek a takarítók. Egy utolsó roham, mielőtt a szerelvény beleveszve a lopakodó éjszakába nyugovóra térhet.
A férfi izgatottan és egy kicsit elkeseredetten kapta el a kapaszkodót és rántotta fel magát a kocsi peronjára. Mint mindig, most is zene dübörgött a fülében, csupa romantikus szám, mert másra sem tudott gondolni, csak a nőre, akit otthon hagyott. Néhány hete sikerült csupán elintézni, hogy egy helyre kerüljenek és mindig magára vállalta a nehéz feladatokat, hogy egy kicsit megkönnyítse az asszony dolgát.
Imádta minden porcikáját, igazi szerencse fiának érezte magát, hogy egy ilyen csodálatos nő mellett ébredhet reggelente.
Kedveskedett neki, ahogy csak tudott és ilyenkor, ha a nő később kezdett, már-már hagyománnyá vált, hogy együtt kávéztak.
Miközben a keze folyamatosan járt, ürítette más szemetét, kesztyűs kezével néha undorító dolgokban turkálva, elkeseredettség lett úrrá rajta.
Mielőtt a vonat megérkezett a kávétautomata körül lófrált és kétségbeesetten vette észre, megemelték a kávé árát. Tudta, hogy szerelme nem haragudna, ha most az egyszer nem várná kávéval, sőt, az a hiányzó apró talán meglenne a zsebében, de a férfi nem akart csalódást okozni önmagának. Vannak dolgok, amiből nem lehet engedni!
Szorongva próbálta sorra venni, kitől kérhetne egy kis pénzt, de egyik kollégájával sem volt még olyan viszonyban, hogy akár ilyen kis összeget is kölcsönkérhessen.
Magában morgolódott, ahogy meglátta az asztalon hagyott sörösdobozt:
- Igazán bedobhattad volna a szemetesbe te bunkó! – szidta élvezettel az utast, mert a káromkodás oldotta a benne tomboló feszültséget.
Belemarkolt a papírhalomba, már rutinosan dobta volna a szemeteszsákba, mikor a puha fecnik között valami keményhez értek az ujjai. Kinyitotta a tenyerét, amelyben egy ötforintos lapult a jegyek között. Meglepődésében felkiáltott, közelebb hajolt az asztalhoz és mohón kutatott, hátha lesz még ott több is!
Elmondhatatlan öröm cikázott át egész testén, amikor felfedezte a két másik pénzdarabot is.
- Pont ennyi hiányzott! – ujjongott hangosan az üres kocsiban, majd üdvözült mosollyal az arcán tért vissza a munkához.
A pad
A lány már egy ideje a padon ücsörgött, és elmerült a gondolataiban. Próbált ugyan a munkára, a vonatra, koncentrálni, amin dolgozni fog majd, aminek az érkezését várta, de gondolatai minduntalan visszareppentek a sráchoz, akivel nemrég találkozott. Véletlenül kezdtek beszélgetni, és az elmúlt két, zsigerig ható, megalázó csalódás után nem volt biztos semmiben. Legjobb barátnője bármennyire is fogadkozott, hogy egy éven belül eljön számára az igazi, a tapasztalatai nem ezt mutatták. Bár a nyár közepéig tartó románca csúfos véget ért, és még csak próbálta összeszedni szíve darabkáit, mégis azt gondolta, erre az új srácra nem pakolhatja rá múltbeli kudarcainak terhét. Mivel szíve tiszta volt, minden rosszindulattól mentes, és mert barátnője szavai csak nem hagyták nyugodni, pár perc után már örömmel várta, az új kaland igézetével a lelkében, hogyan is alakul ezzel a mozdonyvezetővel a dolog. A srác a vonaton álmodozott a lányról, elképzelte, ahogy majd először átöleli, hogyan fog gondoskodni róla, és vigyázni rá egész hátralevő életében. Törte a fejét, mi módon kellene elhívni az első randira, és sietve kellett leszállnia a vonatról. Mintha mágnes vonzotta volna, “a pad” felé rebbent a pillantása, és rögtön kiszúrta a kissé görnyedt, de bájos alakot. Mégha a szeme meg is tréfálta volna, a szíve rögtön súgta, hogy “a lyány” ül a padon, ahogy magában nevezte. Lassan, kicsit remegő idegekkel sétált felé, egy pillanatra talán még el is bizonytalanodott, de amint a lány észrevette sugárzó mosoly terült szét az arcán, ami végleg eloszlatott minden kétséget és megpecsételte a jövőjüket. Csak ültek egymás mellett, ki nem fogyva a szóból, az igazi egymásra találás első bódultságában. Mint ügyetlenül kísérletező tinédzserek próbáltak egyre közelebb kerülni egymáshoz. A fiú szíve jó ideje nem dobogott ilyen lázasan, megviselték a múltban történtek, a megcsalatás, a bizalom elvesztése, a mélységes bánat, ami évekig emésztette még a szakítás után is. De ebben a “lyányban”, a tiszta jóságtól a tekintetében, a felhőtlen örömtől és pajkosságtól a szavaiban egyre biztosabb lett önmagában. Először csak a lány kezéért nyúlt, aztán, hogy nem húzódott el, hirtelen elhatározással felé hajolt és megcsókolta. A lány már türelmetlenül várta ezt a pillanatot, azt akarta tudni, hogy az esze és a szíve is egy húron pendül, minden sejtjével érezni akarta, hogy végre jól választott. A kicsit bénára, de annál szenvedélyesebbre sikerült csók végül meggyőzte, ez a férfi neki rendeltetett. Aztán csak ültek, fogták egymás kezét bolondul mosolyogva, míg az érkező vonat szét nem szakította az idillt. Nehezen engedték el egymást, de feladatok vártak rájuk, amit lelkiismeretesen teljesíteni kellett. Egy utolsó ölelés, egy utolsó csók, s lassan szétcsúszó ujjaik már alig várták, hogy újra összefonódjanak. Mindketten kétségek nélkül éreztek, tudtak két dolgot: hogy “a pad” örökké édes emlék marad, és hogy hátralevő életük itt és most, elkezdődött.
SORSFORDÍTÓ PILLANAT
A férfi zsebrevágott kézzel, cementporos, festéknyomokkal tarkított munkásruhában, lendületes lépésekkel haladt a ház felé, ahol már vártak rá. A járda mellett húzódó kertek szélén növő ősöreg fák hűvös árnyékot borítottak fölé, amitől borongós gondolatok kavarogtak a fejében.
Abban a pillanatban, ahogy kiért a fényre, mintha felengedett volna a lelkét marcangoló önvád, miközben hangos dübörgéssel egy vonat robogott el mellette. Önkéntelenül is felnézett, majd váratlanul eltűnt körülötte az utca, a tó távoli morajlását sem hallotta többé.
Újra ott volt ő is a vonaton. Jó illatú, fehér ingben, sötétkék, élére vasalt nadrágban, megjelenésének fess eleganciát kölcsönző, a nadrág színéhez passzoló mellényben feszített. Oldalán a vonat zakatolásának ütemében meg-megbillent a táska, amiben a jegykezeléshez szükséges eszközöket tartotta. Mindig örömmel, az utasokkal gyakran viccelődve végezte a munkáját, mert sosem gondolta volna, hogy valaha is ilyen felelősségteljes munkakörben dolgozhat. Büszkén nézegette tükörképét a vonat ablakában, sosem hordott ilyen szép ruhát előtte. De nem csak emiatt volt jó a vasúton dolgozni. Szerette ennek az életnek az állandó változatosságát, biztonságérzettel töltötte el a családias hangulat, ami a kollégákkal kialakult. Mindig azt hitte, egész életében ezt csinálhatja majd….
A mellette elszáguldó vonat magával vitte a keserédes emlékeket is és csak a belsejét mardosó önvád maradt. Bevillant a szégyenteljes pillanat, amikor fittyet hányva az előírásoknak, a józan felelősség helyett a barátokkal való ivászatot választotta. Még sosem érezte magát olyan megsemmisültnek, mint amikor a szonda vörösre változott és közölték vele, hogy ennyi volt.
Könnyelműségének másodperce azóta is kísértette és mind mélyebbre taszította az üres borosüvegek és a pálinkától bűzlő másnapok közé. Dühtől párás szemmel nézte a már üres síneket, majd lötyögő kezeslábasán rántva egyet újra megindult a ház felé, ahol segédmunkásként dolgozott.
„Esküszöm, ma nem iszom el az egészet!” – fogadkozott mormogva, majd kissé meggörnyedt hátú, sietős alakja eltűnt a napfénytől vakító fehérre lúgozott utcán…
