Negyvenöt év egy hivatal, vagy cég életében kevés. Ámde egy embernél már jelentős mérföldkő. Főként úgy számolva, hogy akik 1980-ban élvégezték Budapesten, a MÁV Tisztképző Intézet forgalmi tagozatát, akkor a legfiatalabbak is huszonévesek voltak a tanfolyamon. E sorok írója a legfiatalabbak közé tartozott, 22 éves voltam akkor. A többség azonban már 30-40 éves volt, amikor újra beült a Luther utcai iskola padjába. Ámde vállaltuk, mert egyrészt a legjobbak voltunk akkor a vasutasok között, így méltónak bizonyultunk arra, hogy főnökeink javaslata alapján tiszt legyen belőlünk. Másrészt vágyakoztunk arra, hogy szeretett hivatásunkat magasabb fokon végezzük, előrébb lépjünk, középvezetők lehessünk. Mert immár 45 év távlatából kiderült: nem volt hiábavaló az akkori tanulás, ismeretbővítés. Valamennyien megjártuk azt a bizonyos ranglétrát, a sok lépcsőfokot, s lettünk vezetők, oktatók, irányítók, vagyis kiváló vasutasok, szakemberek. Akkor 1980. július elején a vasutasnap előtti tisztavatáson, a Déli pályaudvar előtti kerengőben ünnepélyes fogadalmat tettünk Urbán Lajos MÁV vezérigazgató, minisztériumi vasúti főosztályvezető és Kun Dezső MÁV Tisztképző Intézet igazgatója előtt. 99 vasutas fiatal állt ott vigyázzállásban, a piros paroli már aranycsillagos volt.
Erre is emlékezve május 24-én, Budapesten, a Luther utcában az egykori MÁV Tisztképző Intézetben (mai neve: BGOK) összejöttünk jó páran. 45 éve avattak minket vasúti tisztté. Ezt is megéltük! Szerencsés emberek vagyunk.
Az Intézetben Keszmann János, a Baross Gábor Oktatási Központ (BGOK) Képzésfejlesztés és szabályozás vezetője köszöntötte az egybegyűlteket. Szólt arról, hogy öröm és megtiszteltetés volt számára a találkozón való részvétel, mert tudja, hogy akik most itt vannak, a vasút jelentős időszakában dolgoztak, vitték hátukon a vasutat, megoldottak minden problémát az irányításai területükön. Mindez hatékonyan sikerült, amihez az alapot a MÁV Tisztképzőben sajátították el. A „kemény mag” egy része ül itt a padokban, s emlékszik vissza az itt eltöltött időkre, tanulmányokra, egykori tanáraikra. Kiemelte, hogy az idők és a képzésmód változásával ma már sokféle továbbképzést végeznek az Intézetben, de természetesen maradt a tisztképzés is. A jelenlévőknek gratulált és átadta azt az emléklapot, melyen Dobás László igazgató aláírásával olvasható, hogy az illető az 1979/1980. évi MÁV Tisztképző és Továbbképző Intézet Forgalmi nappali tagozatot 45 éve eredményesen elvégezte.
Igen, legendás tanfolyam volt a miénk. Így emlékszünk vissza azokra az időkre. A hivatalos emlékezés után a Szilvakék paradicsom nevű étteremben ebédeltünk és immár fehér asztalnál idéztük fel távoli emlékeinket. Távoli és mégis közeli. Mintha egy nagy sas hozta volna vissza nagy szárnyain a régi történéseket az emlékezés jelen óráira. Kiváló, baráti társaság gyűlt össze. Jó volt látni egymást, kezet fogni egymással, megölelni a másikat. Mert összeköt minket a vasút szolgálata, a hivatásunk, egymás iránti tiszteletünk és barátságunk. Összeköt minket a MÁV Tisztképző. Mi azon korosztály vagyunk, akik annakidején 1980-ban friss vasúti tisztként középvezetőként szolgáltuk a vasutat, vittük a hátunkon annak minden baját, problémáját. Dolgoztunk, dolgoztunk és nem vettük észre, hogy közben elrepült az idő. Úgy elrepült, oly gyorsan a sok évtized, akár a fejünk fölött megjelenő repülőgép. Nem figyeltünk oda, s immár 45 év a hátunk mögött vigyorog, akár egy kisördög egy szoba sötétebb szegletében. Volt benne jó is, rossz is, de a mérleg nyelve a jó történések felé billen.
Néhány tanfolyamtársamnak tettem fel a kérdéseket, mármint, hogy hogyan emlékeznek vissza a Tisztképzőben eltöltött időre, tanfolyamtársakra, óraadó tanárokra, vizsgákra? Mit jelent a MÁV Tisztképző, az akkori tisztképzés, milyen alapot adott az utána következő beosztásaidhoz?
Putics István kifejtette, hogy számára élményt, újdonságot, magas szintű szakmaiságot és abszolút elhivatottságot jelentett a Tisztképző. Tanáraik (főként dr. Varga Gyula, Bujna Kálmán) hittek abban, hogy amit csinálsz azt jól csináld. Életre szóló barátságok születtek, hittünk egymásban és abban, hogy amit teszünk az értékes és jó. A képzésről az a véleménye, hogy az akkori szakmai képzés felsőfokú szintje jobb volt, mint a főiskola. Meghatározó volt az ott megszerzett tudás, a későbbi feladatokhoz remek alapot adott.
Matéczné Németh Ágnes számára a Tisztképzőn eltöltött idő kellemes- hasznos és szép volt. Visszaidézte, hogy a Keleti pályaudvar Állomásfőnökségről ketten mentek a tanfolyamra, Kulicskóné Erikával. 1976-ban érettségiztek a budapesti Vasútforgalmi szakközépiskolában és egyből a Keletiben kezdtek dolgozni, mint külső forgalmi szolgálattevők segédtisztként. Abba a munkakörbe- illetve ügyeletes tiszti beosztásba várták őket vissza. Áginak könnyű dolga volt, mert a középiskolában tanultak még eleven éltek emlékeiben, így „csak” tovább tanultam a szakmát, immár magasabb szintre lépve. (Hasonló helyzetben voltam jómagam is, hiszen 1977-ben érettségiztem a miskolci vasútforgalmi szakközépiskolában.)
– Szerettem a forgalmi órákat – emlékszik vissza Ági, főként dr. Varga Gyula és Bencze Lajos előadásait. Kevésbé kedveltem az árufuvarozási- és díjszabási ismereteket – folytatta, pedig dr. Maizl Erik és dr. Magos György mindent megtett, hogy jól megtanuljuk tantárgyaikat. Szerettem a biztosítóberendezési gyakorlatokat, dr. Cziffra Zoltánnal. Igazi egyéniség a vasút, a bizber megszállottja volt. Minden előadásán átjött ez, s mi ezt megéreztük. Ámde valamennyi tanárunkról elmondhatjuk ugyanezt. Kivétel nélkül. A személyfuvarozási- és pénztári ismereteket dr. Nagy István és Horváth György előadásaiban és vizsgáin elég jól megtanultuk. Az Úttörővasúton, illetve későbbi nevén a Gyermekvasúton vettem hasznát ezeknek először, mert ott pénztári ellenőrző zárlatot kellett készítenem Hűvösvölgy állomásfőnökénél, ami emlékezetes maradt számomra. Később sokféle, vezetői beosztásom volt a Személyszállítási Főosztály kereskedelmi dolgaival, de valójában a forgalom maradt a szívemhez igazán mindig is közel.
Dalos Ede most is vallja, hogy a tanfolyamra bekerülés büszkeséggel töltötte el. Az oktatók a legjobb felkészültséggel rendelkeztek, fémjelezve az intézményben folyó oktatás minőségét. Ezért is lehetett jó viszonyt kialakítani tanárainkkal és tanfolyamtársainkkal. Neki is a legszebb élményei közé tartozik a tisztavatás a Déli pályaudvaron, majd a felavatott vasúti tisztek ünnepi ebédje a MÁV vezérigazgatójával és a Tisztképző igazgatójával a Nyugati pályaudvar régi, patinás éttermében. Szép emlék marad!
Herczegh László, aki a jubileumi találkozót szervezte, elmondta, hogy számára fáradtságos, de élményekben gazdag időszak volt a tanfolyam. - Az ország minden részéből összeverbuvált emberkék voltunk, tanáraink szigorúak, felkészültek, és igazságosak voltak - mondta. A vizsgákra nagyon felkészülve mentem, de mégis az F.2-es szakvizsgára remegő lábakkal léptem be. Végül kár volt annyira izgulnom, dr. Varga Gyula előadó úr ugyanis megdicsért. Ugyanis már 13 év gyakorlati idővel rendelkeztem a forgalom területén.
Lacinak szakmai, testi, lelki és tudásbeli alapot adott az Intézmény. Sok eszmecserét folytattak. Az iskolát követően főnöki beosztásba került, kiválóan látta el a feladatokat, különösen a szervezésben vette hasznát a Tisztképzőben tanultaknak. Végül hálát ad Istennek, hogy ilyen sokan összejöttek a 45 éves osztálytalálkozón. Kölcsey Ferenc szavaival zárta a beszélgetést. „Hass, alkoss, gyarapíts, s a haza fényre derül.”
Szabados Évának is jó emlékei vannak az ott eltöltött időről. – Fiatalok voltunk, Pesten éltünk, szórakozhattunk, színházba jártunk, szuper lehetőségek voltak – mondja Éva. Voltak tanárok elsősorban Dr. Varga Gyula és Bencze Lajos akikre jó szívvel emlékszem, nagyon jó előadásokat tartottak, szinte belénk öntötték a tudást. Persze leginkább tőlük tartottam a vizsgán, szigorúak, tekintélyt parancsolók voltak, követeltek maximálisan, de ez alapozta meg a későbbi tudásunkat. Mosóczi tanár úrról is van emlékem. Kivitt bennünket a Déli pu. alagúthoz. Ott a toronyból egy Szekeres nevű srác köszöntött bennünket az ablakból nagy vidáman. Mondta a srác, hogy ő is velünk járt, de kibukott, mire Mosóczi Bandi bácsi megkérdezte, hogy ugye nem én buktattam ki? Szekeres válaszolta, hogy nem, mire a tanár úr: akkor nyugodtan bemehetünk az alagútba.
– Az akkori Tisztképző színvonalat jelentett. Büszkék voltunk, lehettünk is a végzettségünkre, mert komoly szaktudást szereztünk. Aztán évek hosszú során jött hozzá a gyakorlat, így váltunk igazi szakemberré. Én vasutas famíliából származom, szüleim is végeztek a tisztin. Édesanyám egy mondata nagyon belém ivódott mikor azt mondta: „A legszebb paroli az egy arany csillag, mert akkor még fiatal vagy és komoly szaktudás van a birtokodban.” A suli után Dunaújvárosban lettem rendelkező forgalmi szolgálattevő, majd kocsiintéző. Gyed után kisállomáson (Adonyban) állomásfőnök, majd forgalmi oktatótiszt, végül a RCH-nál részlegvezető.
Kiss Tibor is ezen az évfolyamon végzett, Józsa József osztályában, a B osztályban. – Abban az időben szükséges volt elvégezni a Tisztképzőt, hogy az ember tovább tudjon lépni a MÁV-nál betöltött munkakörében. Kaposvárról kerültem az iskolába ahol addig elég sok beosztásban dolgoztam. Az iskolában meglehetősen sok ismerősre és barátra tettem szert. A legjobban a szobatársaimmal jöttem ki, nem egynek a házasságánál is részt vettem.
– Tanáraimmal jól megtaláltam a hangot, hiszen osztályparancsnoknak választottak meg. Kedvenc tanárom Heringerné volt, akivel nagy szócsatákat vívtam. Kedveltem a Czifra Zolit is. A vizsgákon sajnos nem a legjobban szerepeltem, hiszen nem voltam minta diák. Mégis az egyik kedvencem Varga Gyula volt, aki az F2 utasítást írta és vizsgáztatott belőle. – 1985-ben Kaposvárról pályázat után felkerültem Ferencvárosba, ahol további tapasztalatot szívtam magamba, ami később lehetővé tette, hogy a vasúti pályámat, mint állomásfőnök folytassam. Verőce állomáson lettem főnök. A nagymarosi főnöknő más beosztásba helyezése miatt egyszeriben a két állomás összevont főnöke lettem. Az itt töltött szolgálati időm alatt rádióamatőr világbajnok lettem. Sajnos 1999-ban beteg lettem a szívemmel és leszázalékoltak. Azóta elég messze kerültem a vasúttól, jószerivel csak utazom vele.
Falvai Mária most is életvidám, akárcsak 1980-ban. Ő nagyon, komolyan készült a tanfolyamra, minél előbb szerette volna elvégezni, így történt, hogy egy évvel előbb végezte el, mint lehetett volna. – Jó volt abban a közegben tanulni – fejti ki. Hiszen aki már oda felvételt nyert, rendelkezett kellő alapismerettel a szakmáról. Úgy gondolom senki nem kényszerből járt oda. Megtisztelő volt, hogy olyan kiváló, nagytudású szaktekintélyek tanítottak bennünket, amilyen szerintem már soha többet nem lesz a MÁV-nál. A Tiszti végzettség nekem szakmailag mindig többet jelentett, mint az egyéb felsőfokú végzettség. Az akkori tisztképzés a már kellő alapismeretre színvonalas, kiváló felsőfokú szakmai képesítést adott, biztosított. Egyértelműen minden beosztásomnál tudtam kamatoztatni az ott szerzett tudást. Csodás érzés visszatekinteni a múltba. Visszaemlékezni a szebbnél-szebb, jobbnál-jobb dolgokra, de még a rosszakra is. Jó volt újra találkozni a régi tanfolyamtársakkal. Sajnos sokan elmentek. Életem legszebb 9 hónapja volt a Tisztképző, ott ismertem meg a férjemet, a gyermekeim apját.
Mihalovics István sajnos betegsége miatt nem tudott részt venni a jubileumi találkozón. Üzenetében leírta, hogy mindig is szeretettel emlékszik vissza az iskolára, a Tisztképzőre. Tanáraik a szakterületeik kimagasló képviselői voltak, tőlük lehetett csak igazán tanulni, első kézből. Ők írták a vasúti utasításokat, szabályokat. Nekünk csak figyelni kellett. Tanfolyamtársaim segítőkészek voltak, a kollégiumnak is jó hangulata volt. Amíg élek soha nem felejtem el az a szép időszakot.
