Negyvenöt év egy hivatal vagy cég életében kevés. Ámde egy embernél már jelentős mérföldkő. Főként úgy számolva, hogy azok közül, akik 1980-ban élvégezték Budapesten a MÁV Tisztképző Intézet forgalmi tagozatát, a legfiatalabbak is huszonévesek voltak a tanfolyamon. E sorok írója a legfiatalabbak közé tartozott, 22 éves volt akkor. A többség azonban már 30-40 éves volt, amikor újra beült a Luther utcai iskola padjába.
Ámde vállaltuk, mert egyrészt a legjobbak voltunk akkor a vasutasok között, így méltónak bizonyultunk arra, hogy főnökeink javaslata alapján tiszt legyen belőlünk. Másrészt vágyakoztunk arra, hogy szeretett hivatásunkat magasabb fokon végezzük, előrébb lépjünk, középvezetők lehessünk. Mert immár 45 év távlatából kiderült: nem volt hiábavaló az akkori tanulás, ismeretbővítés. Valamennyien megjártuk azt a bizonyos ranglétrát, a sok lépcsőfokot, s lettünk vezetők, oktatók, irányítók, vagyis kiváló vasutasok, szakemberek. Akkor, 1980. július elején a vasutasnap előtti tisztavatáson, a Déli pályaudvar előtti kerengőben ünnepélyes fogadalmat tettünk Urbán Lajos MÁV-vezérigazgató, minisztériumi vasúti főosztályvezető és Kun Dezső, a MÁV Tisztképző Intézet igazgatója előtt. 99 vasutas fiatal állt ott vigyázzállásban, a piros paroli már aranycsillagos volt.
Erre is emlékezve május 24-én Budapesten, a Luther utcában az egykori MÁV Tisztképző Intézetben (mai neve: BGOK) összejöttünk jó páran. 45 éve avattak minket vasúti tisztté. Ezt is megéltük! Szerencsés emberek vagyunk.
Az Intézetben Keszmann János, a Baross Gábor Oktatási Központ (BGOK) képzésfejlesztés és szabályozás vezetője köszöntötte az egybegyűlteket. Szólt arról, hogy öröm és megtiszteltetés volt számára a találkozón való részvétel, mert tudja, hogy akik most itt vannak, a vasút jelentős időszakában dolgoztak, vitték a hátukon a vasutat, megoldottak minden problémát az irányítási területükön. Mindez hatékonyan sikerült, amihez az alapot a MÁV Tisztképzőben sajátították el. A „kemény mag” egy része ül itt a padokban, s emlékszik vissza az itt eltöltött időkre, tanulmányokra, egykori tanáraikra. Kiemelte, hogy az idők és a képzésmód változásával ma már sokféle továbbképzést végeznek az Intézetben, de természetesen maradt a tisztképzés is. A jelenlévőknek gratulált, és átadta azt az emléklapot, melyen Dobás László igazgató aláírásával olvasható, hogy az illető az 1979/1980. évi MÁV Tisztképző és Továbbképző Intézet forgalmi nappali tagozatot 45 éve eredményesen elvégezte.
Igen, legendás tanfolyam volt a miénk. Így emlékszünk vissza azokra az időkre. A hivatalos emlékezés után a
Szilvakék Paradicsom nevű étteremben ebédeltünk, és immár fehér asztalnál idéztük fel távoli emlékeinket.
Távoli és mégis közeli. Mintha egy nagy sas hozta volna vissza szárnyain a régi történéseket az emlékezés jelen óráira. Kiváló baráti társaság gyűlt össze. Jó volt látni egymást, kezet fogni egymással, megölelni a másikat.
Mert összeköt minket a vasút szolgálata, a hivatásunk, egymás iránti tiszteletünk és barátságunk. Összeköt
minket a MÁV Tisztképző. Mi azon korosztály vagyunk, akik annak idején, 1980-ban friss vasúti tisztként középvezetőként szolgáltuk a vasutat, vittük a hátunkon annak minden baját, problémáját. Dolgoztunk, dolgoztunk
és nem vettük észre, hogy közben elrepült az idő. Úgy elrepült, oly gyorsan a sok évtized, akár a fejünk fölött
megjelenő repülőgép. Nem figyeltünk oda, s immár 45 év a hátunk mögött vigyorog, akár egy kisördög egy szoba sötétebb szegletében. Volt benne jó is, rossz is, de a mérleg nyelve a jó történések felé billen. Néhány tanfolyamtársamnak tettem fel a következő kérdéseket.
Hogyan emlékszel vissza a Tisztképzőben eltöltött időre, a tanfolyamtársakra, az óraadó tanárokra, vizsgákra?
Mit jelent neked a MÁV Tisztképző, az akkori tisztképzés, milyen alapot adott az utána következő beosztásaidhoz?
Személyes vélemény szabadon, amit szeretnél ezzel a 45 éves jubileummal kapcsolatban elmondani, a találkozásról milyen gondolataid vannak?
Putics István kifejtette, hogy számára élményt, újdonságot, magas szintű szakmaiságot és abszolút elhivatottságot jelentett a Tisztképző. Tanáraink (főként dr. Varga Gyula, Bujna Kálmán) hittek abban, hogy amit
csináltunk, azt jól csináltuk. Életre szóló barátságok születtek, hittünk egymásban és abban, hogy amit teszünk,
az értékes és jó. A képzésről az a véleményem, hogy az akkori szakmai képzés felsőfokú szintje jobb volt, mint
a főiskola. Meghatározó volt az ott megszerzett tudás, a későbbi feladatokhoz remek alapot adott.
Matéczné Németh Ágnes számára a Tisztképzőn eltöltött idő kellemes, hasznos és szép volt. Visszaidézte, hogy a Keleti pályaudvar Állomásfőnökségről ketten mentek Kulicskóné Erikával a tanfolyamra. 1976-ban érettségiztek a budapesti vasútforgalmi szakközépiskolában, és egyből a Keletiben kezdtek dolgozni mint külső forgalmi szolgálattevők segédtisztként. Abba a munkakörbe, illetve ügyeletes tiszti beosztásba várták őket vissza. Áginak könnyű dolga volt, mert a középiskolában tanultak még elevenen éltek az emlékeiben, így „csak” tovább tanulta a szakmát, immár magasabb szintre lépve. (Hasonló helyzetben voltam jómagam is, hiszen 1977-ben érettségiztem a miskolci vasútforgalmi szakközépiskolában.)
– Szerettem a forgalmi órákat – emlékszik vissza Ági –, főként dr. Varga Gyula és Bencze Lajos előadásait. Kevésbé kedveltem az árufuvarozási és díjszabási ismereteket – folytatta –, pedig dr. Maizl Erik és dr. Magos György mindent megtett, hogy jól megtanuljuk a tantárgyaikat. Szerettem a biztosítóberendezési gyakorlatokat dr. Cziffra Zoltánnal. Igazi egyéniség, a vasút, a bizber megszállottja volt. Ez minden előadásán átjött, s mi ezt megéreztük. Bár valamennyi tanárunkról elmondhatjuk ugyanezt. Kivétel nélkül. A személyfuvarozási és pénztári ismereteket dr. Nagy István és Horváth György előadásain és vizsgáin elég jól megtanultuk. Az Úttörővasúton, illetve későbbi nevén a Gyermekvasúton vettem hasznát ezeknek először, mert ott pénztári ellenőrző zárlatot kellett készítenem Hűvösvölgy állomásfőnökénél, ami emlékezetes maradt számomra. Később sokféle vezetői beosztásom volt a Személyszállítási Főosztály kereskedelmi dolgaival, de valójában a forgalom maradt a szívemhez igazán mindig is közel.
Dalos Ede most is vallja, hogy a tanfolyamra bekerülés büszkeséggel töltötte el. Az oktatók a legjobb felkészültséggel rendelkeztek, fémjelezve az intézményben folyó oktatás minőségét. Ezért is lehetett jó viszonyt kialakítani a tanáraikkal és tanfolyamtársaikkal. Neki is a legszebb élményei közé tartozik a tisztavatás a Déli pályaudvaron, majd a felavatott vasúti tisztek ünnepi ebédje a MÁV vezérigazgatójával és a Tisztképző igazgatójával a Nyugati pályaudvar régi, patinás éttermében.
Szép emlék marad!
A folytatást a magazin.mavcsoport.hu oldalon a Munkatársunk rovatban olvashatják.