Hűvösvölgyben találkoztunk volános kollégánkkal, Stál Csabával és jóbarátjával, Kovács Leventével, akik versenyzőpárost alkotnak a 2024-es Budapest–Bamako ralin. A 8276 kilométeres táv teljesítése nem átlagos fickóknak való, nem árt, ha az indulók elhivatottsága, kitartása és megszállottsága határtalan. Beszélgetésünk helyszíne közel volt ahhoz a műhelyhez, ahol a ralira kiszemelt terepjáró versenygéppé alakult át. A páros a szabadidejében készül a megmérettetésre, Levente a civil munkája mellett több mint egy éve építi a négykerék-meghajtású Porschét. Bár az autó már majdnem készen áll a bevetésre, Levente még találkozásunk előtt is hajnali négyig tökéletesítette a gépet…
Kérjük, mutatkozzanak be néhány szóban olvasóinknak.
Stál Csaba (S. CS.): Stál Csabának hívnak, 50 éves vagyok, 1996 óta dolgozom a Volánbusznál, korábban 1-2 évig autószerelőként is tevékenykedtem. A vezérlést meg a vízpumpát ma is kicserélem, azonban nincs műhelyem, ebből a szempontból nem vagyok annyira megszállott, mint Levente. Gyermekkoromban unokatestvéremmel, Levente édesapjával matchboxok alvázára hajtogattunk felépítményt kartonpapírból, majd utána temperával lefestettük. Mindig szerettem az autókat, ez máig megmaradt. Elvégeztem egy klímaszerelői iskolát, másodállásban, ha időm engedi, a Volánbusz mellett légkondicionálókat szerelek.
Levente, ön következik…
Kovács Levente (K. L.): Én ’93-as születésű vagyok, vagyis most már több mint 30 éves. Mindig is nagy vágyam volt, hogy egyszer építsek egy off-road autót, ami nem egy megszokott tucatterepjáró. Hát most ez megvalósult. Nemcsak az autókat, hanem a bicikliket és a motorokat is szerettem. Triatlonoztam, kerékpár- és futóversenyekre jártam. Aztán lett egy Simsonom, és gyorsan elfelejtettem a biciklizést. Amikor megszereztem a jogosítványt, szinte mindennap róttam vele a köröket iskola után. Volt olyan időszak, amikor Gyömrő belterületén naponta 260 kilométert tettem meg a motorral. Eredetileg nem autószerelő vagyok, épületgépész a szakmám, de később abból is szereztem képesítést. Jelenleg saját műhelyemet üzemeltetem, valamint édesapámmal alapított cégünk keretén belül 16 kollégánkkal épületüzemeltetéssel foglalkozunk.
A párjuk hogyan fogadta a kicsit őrültnek tűnő ötletet, hogy elindulnak a Budapest–Bamako ralin?
S. CS.: Mindkettőnknek barátnője van, de magunk között csak feleségnek hívjuk őket. Az én „feleségem” először elképedt, majd sírva fakadt, és azt mondta, hogy elköltözik tőlem. Szerencsére ez nem történt meg. Persze ő egyből utánanézett a versennyel járó kockázatoknak, és azóta is hallgatom tőle, hogy milyen veszélyes. Én a rali honlapjának ezen részét azóta sem olvastam el…
Hogyan jutott eszükbe ilyen nagy fába vágni a fejszéjüket?
K. L.: Egy „száraz” szilveszteren jutott eszembe, hogy elmondjam édesapámnak az ötletemet. Az első reakciója ez volt: „Tudod, fiam, ha az embernek van pénze, akkor nincs ideje; ha van ideje, akkor nincs pénze. Ez örök igazság.” Most, a felkészülés vége felé azt mondom, csak elhatározás kérdése az egész. Már arra is volt példa, hogy Ikarus busszal teljesítették a távot, ezért úgy gondolom, hogy egy jól felkészített terepjáró biztosan bírni fogja az utat. Egyébként az idei versenyre is neveztek Ikarusszal.
Hogyan lettek csapattársak?
K. L.: Mint említettem, apukámmal szerettem volna indulni, azonban ő végül lemondta.
S. CS.: Levente édesapja, Attila az unokatestvérem. Amikor lemondta az indulást, engem kérdezett meg, hogy lenne-e kedvem társulni hozzá. Aludtam rá párat, de úgy gondoltam, nem szabad kihagyni ezt a lehetőséget. Legalább lesz mit mesélni az utókornak.
Hogyan készülnek a nagy túrára?
K. L.: Az autót már többször kipróbáltuk, off-road-versenyen is részt vettünk vele, amelyet a kategóriánkban meg is nyertünk. Valamint elmentünk egészen Albániáig, ahol úttalan utakon, nagyon durva terepen is jártunk.
S. CS.: A hegyekben olyan helyeket találtunk, ahol már tíz éve nem járt autó. A tengerpartra nem jutottunk ki, mert nagyon sokat esett az eső. Levente tervezte meg a túrát, műhold és különböző térképek segítségével nézett ki földutakat. Egy alkalommal felmentünk egy hegyre, ahol már semmi nem volt, csak egy ház. Odamentem a benne lakó nénihez, és megkérdeztem, merre találjuk az utat. Ő elmutatott egy irányba, és hozzátette, hogy aki arra ment, még soha nem jött vissza… Mi persze elindultunk, de az autó néha már két keréken ment – nagyon durva szakasz volt. Szerettünk volna visszafordulni, de tolatni és megfordulni sem lehetett, szakadék volt mellettünk. Próbáltuk csörlővel húzni az autót, de a fa, amelyikhez odaerősítettük, félig kitört. Valahogy, nagy nehezen sikerült gyökerestül kiborítani az utat eltorlaszoló facsonkot, így tovább tudtunk menni. Az éjszakát a hegyen töltöttük. Nagyon hideg volt, majd megfagytunk. Levente az autóban kialakított ágyon aludt, én sátorban. Az autóban van állófűtés, ott egy picit jobb a helyzet. Azóta beruháztunk fűthető mellényekre is. Levente fejlesztett, javított a dolgokon, egy levegőelosztóval és fűtéscsővel most már meg lehet oldani, hogy a sátorba is jusson meleg.
Akkor tehát jöhet a Budapest–Bamako rali. De mi is ez pontosan? Verseny vagy inkább egy komolyabb túra?
K. L.: Csak egy kihívás, egy nagy kaland, komolyabb sportértéke nincs. A nevezéskor engem nem is a versenyzés iránti vágy vezérelt, inkább az, hogy itt le kell küzdened önmagad. Az úton csak magadra számíthatsz. Néhány éve egy motoros lerobbant a sivatagban, és 12 órát kellett gyalogolnia ahhoz, hogy elérjen egy betonozott utat – ott tudott csak segítséget kérni. Idén majdnem 300 csapat indul a versenyen. Négy kategóriában lehetett nevezni, mi az összkerékhajtásúak között, a 4x4 Túrában állunk rajthoz. A Bamako emellett egyfajta küldetés is. Azon az útvonalon, amerre Afrikában megyünk majd, jellemzően mélyszegénységben élnek az emberek. Minden adománynak örülnek, akár a sima papírnak, ceruzának vagy egy pólónak is. Úgy gondolom, nem pénzt vagy hasonló értéket kell adni nekik. Sokkal jobb, ha valamilyen használati tárgyat kapnak, például egy szerszámot vagy egy használt laptopot, amelynek a mindennapi életben is hasznát veszik. Ami számunkra alapvető dolog, azzal az ott élőknek óriási örömet tudunk okozni. Kíváncsiak vagyunk, hogy az Afrikában látottak mennyire formálják majd át a gondolkodásmódunkat, mennyire fogjuk átértékelni a kényelmes európai életünket. Egy-egy ilyen faluban, amilyeneken az utunk átvezet, szinte semmi nincs. Kunyhók, és maximum egy kis motor, amely taxiként is üzemel. Azt hallottam, hogy ezek az emberek nagyon jószívűek és önzetlenek: nem sok mindenük van, de azt szívesen megosztják az arra járó idegenekkel. Ha például van egy kecskéjük, gondolkodás nélkül levágják csak azért, hogy vendégül láthassanak. Ez igazán megbecsülendő és példaértékű.
Milyen autóval vágnak neki az útnak?
K. L.: Kifejezetten egy Porsche Cayenne-t kerestem 3,2-es motorral. Olyan verziót szerettem volna, amelyik a lehetőségekhez képest a legegyszerűbb: ne legyen benne PDC, légrugó, ne legyen automata váltós, és nem kell motoros mozgatású csomagtérajtó sem.
Megtudhatunk néhány technikai részletet róla?
K. L.: Szívóbefecskendezéses szívómotor, 250 lóerős. Hajtáshibásan vettem. Teljesen szétszedtem az alját, kiderült, hogy a differenciálmű volt csapágyas. Amerikából érkezett az új, állítható futómű – most minden a gyári értéken van, csak sokkal magasabb lett az autó. Ezután került rá az egyedi első rész csörlőtartóval, csúszó- és haspáncéllal. Került az autóba két pluszventilátor, amelyek a motort hűtik, valamint szintén pluszban egy nagy teljesítményű akkumulátor, amely például az állófűtést is működteti. Hátra kapott egy nyitható pótkeréktartót, fentre pedig egy off-roados tetőcsomagtartót. A hátsó ülések és a csomagtartó helyén egy kis konyharészt, tárolókat és fekvőfelületet alakítottam ki. Ezeken kívül még oldalrácsok és az árkot megvilágító, nagy teljesítményű fényszórók kerültek az autóra. Viszünk magunkkal poroltót, elsősegélycsomagot, szerszámosdobozt, alkatrészeket, az adományokat pedig a tetőcsomagtartón szállítjuk. A műszerfalat kiegészítettük egy kapcsolópanellel, innen lehet vezérelni a kiegészítő áramköröket, például a CB-rádiót, a külső világításokat, a ventilátort és többek között a távolsági fényszórókat is. Összefoglalva: nagyon sok munka és idő volt a tervezés, illetve a kivitelezés is. Mototech4x4 Instagram-oldalam bővebb információval tud szolgálni az autóról és utunkról.
Beszéljünk néhány mondatot a piszkos anyagiakról is. Hogyan finanszírozzák az utat?
K. L.: Találtunk magunknak néhány szponzort ismerősökön keresztül, az ő nevük látható az autó fóliáján.
S. CS.: A nevezési díjat, az oltásokat és a különböző kiegészítőket, mint például a ruházat, a sátor és a hálózsák, mindenki magának fizeti. A közös dolgokat – ennivaló, üzemanyag – együtt áljuk.
K. L.: A rali honlapján olvasható, hogy az összköltség elérheti a 10.000 eurót is. Persze ez csak konkrétan a versenyre vonatkozik; az autó felkészítése, átépítése, illetve a felkészüléshez köthető túrák, versenyek mind pluszpénzt emésztenek fel.
Bízzunk benne, hogy a technika nem adja meg magát, és eljutnak a célig. Hogyan utaznak haza? Mi lesz az autóval?
K. L.: Igen, mi is ebben bízunk. A betegségektől, a közbiztonságtól nem félünk, a legfontosabb, hogy a technika rendben legyen, akkor ott leszünk a végén is. A célba beérkező csapatok számára többféle lehetőség van a hazautazásra. Úgy tudjuk, többen néhány napra letáboroznak, helyben pihenik ki a fáradalmakat, majd ezután indulnak haza hasonló útvonalon, mint amelyen jöttek. Vannak olyanok, akik eladják vagy eladományozzák a járművüket, repülőjegyet vesznek, úgy térnek haza. Mi azt tervezzük, hogy hazajövünk az autóval, és útközben Marokkóban pihenjük ki a fáradalmakat, ott valamivel jobb körülmények várnak ránk. Kemény és fárasztó lesz, hiszen az oda-vissza út hossza elérheti a 16-17 ezer kilométert.
Köszönjük Kovács Leventének és Stál Csabának, hogy a munka és a felkészülés mellett rendelkezésünkre álltak az interjú elkészítéséhez! Szurkolunk nekik, a hazatérés és a jól megérdemelt pihenés után pedig terveink szerint ismét találkozunk velük, hogy beszámolhassanak élményeikről.