– Hello! Csao! Sziasztok! Mi a pálya? Olajozás megvolt? Kerekek pörögnek? – járta körbe reggel a telephelyet Bobó, az M44-es dízelmozdony, s közben mindenkihez volt pár kedves szava. – Ó, micsoda fényezés! És azok a lámpák! Milyen csinos az új feliratod! Szép időnk lesz ma! – És ahogy Bobó ment egyik vágányról a másikra, csak mondta és mondta. – Jó reggelt, látom, ma üzemanyagot szállítasz, az én kedvencem is a tartályos kocsik voltak. Meséltem már, amikor annyi kocsit próbáltak meg utánam csatolni, hogy öt Szergej sem bírta volna el?
És ez így ment egész nap. Bobó képes volt lyukat beszélni bárkinek a hasába. De ez nem zavart senkit, szerette mindenki, imádták a bókjait, a régi történeteit, kalandjait, és azt is, hogy vele olyan gyorsan, szinte észrevétlenül telnek a várakozás pillanatai. Mert Bobó ma már nem megy hosszabb utakra, itt dolgozik a pályaudvaron tolatómozdonyként. Egy, csak egyetlen egy pici bökkenő volt Bobóval. Félt a víztől. Jó-jó, ő nem egy gőzmozdony, hogy ezer literszámra igya a vizet, de néha egy kis fürdés mindenkinek kell. De Bobó nem fürdött. Nemhogy nem fürdött, még az eső elől is mindig bemenekült a fedett fűtőházba. Sőt, kifejezetten élvezte a nagy port, az olajos dolgokat és a sáros pocsolyákat. Azokba bezzeg nem félt beleszáguldani! Ahogy elállt az eső, végigpásztázta a területet, hátha akad valahol egy nagyobb mélyedés, ahol megállt a víz, és irány bele! Csak úgy csapódott fel a sár. Ha tudott volna helyben ugrálni, biztos ott tapicskolt volna egész nap a legmélyebb és legsárosabb pocsolyában. Még szerencse, hogy a mozdonyok nem tudnak ugrálni! Ha pedig régóta nem esett az eső, porfelhőt szeretett kavarni. Szerinte, ha a madaraknak jó a homokban fürödni, neki is tökéletes.
Bobó már olyan piszkos, poros és sáros volt, hogy a saját mozdonyvezetője is alig ismert rá. Szinte már a szép csíkok sem látszódtak az orrán. És ami a legborzasztóbb: büdös is volt. Orrfacsaróan büdös. Annyira büdös, hogy saját légycsapata is volt, akik folyton ott röpködtek körülötte. De megfürödni ennek ellenére továbbra sem volt hajlandó. Hiába mondták neki a többiek, hogy rossz vége lesz ennek. Hiába mutogatták magukat a mindig fényesen csillogó, folyton a mosóba járó Flirt-ök, és hiába győzködték, hogy ő is ilyen szépen ragyoghatna, Bobó hajthatatlan volt. Szerinte egy kis kosztól nem lett még senkinek sem baja.
Egy reggel nagy volt a csönd az állomáson. Tette mindenki a dolgát, de valami mégis más volt. Mindenkinek volt valami hiányérzete.
– Hol van Bobó? – kiáltották szinte egyszerre. Azonnal a keresésére indultak és hamar meg is találták egy hátsó, félreeső vágányon. Köhögött és prüszkölt nagyon csúnyán, a motorja pedig minden egyes indításkor lefulladt. Még a legyek is aggódtak érte, hogy mi lesz most vele, mert tényleg nagyon betegnek tűnt.
Ekkor az egyik kis Flirtnek eszébe jutott valami. – Várjuk meg, amíg elalszik, és utána irány a mosó. Szerintem csak egy alapos fürdésre van szüksége a mi Bobónknak, és utána kutya baja sem lesz.Így is tettek. Délután elszenderedett Bobó, a többiek pedig titokban odavontatták a mosóhoz és betolták. Innen már nem volt menekvés! Jártak a kefék, habzott a szappan, spriccelt a tiszta a víz. S láss csodát, mire Bobó kiért a mosóból, semmi baja sem volt. A szellőzőnyílásai kitisztultak, a dugulások elhárultak, a motorja újra pöccre indult. Sőt, bevallotta, hogy még élvezte is a suvickolást, mert egy kicsit csikizős volt.
Bár a pocsolyába hajtást továbbra sem hagyta ki soha Bobó, de innentől kezdve ő is rendszeresen látogatta a mosót – a legyek nagy bánatára.
Írta: Csohány Domitilla
Illusztráció: Győri Zsolt