Ezen a vonalon főként a dunántúli távolsági expresszés gyorsvonatok közlekedtek a 80-as években. A másik vonal Érd alsón át vezet a Déli pályaudvarig. Ezen a vonalon a zékesfehérvári személyvonatok közlekedtek. Így Tárnok jelentős állomásnak számított a Budapest–Székesfehérvár vonalon. Ennek ellenére nem volt túl sok vasutas, éppen annyi, amennyi kellett. Két ember hiányzott csupán a létszámból: az állomásfőnök és a málházó. Márpedig ez a két beosztás nemigen helyettesíthető, hosszú távon nem tartható fenn a helyettesítés. Tárnokon akkor egy igazgatósági vonali tartalékos helyettesítette az állomásfőnököt, mondhatni kiválóan. Mosonmagyaróvárról járt oda naponta az idősödő remek szakember, Cserfalvi Miklós főfelügyelő. Precíz ember volt, hozzá lehetett volna igazítani a menetrendet, de lehet, hogy még a pontos időt is. Soha nem késett el sehonnan, csak akkor, ha a vonat is késett, amivel utazott. Ámde az nem az ő hibája volt. Szinte egész nap dolgozott, ő még az a régi vágású vasutas, állomásfőnök volt. Abban az időben az állomásfőnököknek déli 12 óra és 14 óra között járt az ebédszünet, a pihenőidő, egyfajta szieszta. Ennek fejében azonban már a reggeli és még az esti szolgálatváltásokat is levezényelték személyesen. Mivel Cserfalvi helyettesítő állomásfőnök nem helyben, hanem nagyon mesze lakott, nem volt mit tenni, berakatott magának egy sezlont amolyan fekvőalkalmatosságnak. Így délben megebédelt az irodájában, majd kisvártatva félig behajtotta a forgalmi irodába nyíló ajtót. Csak félig, hogy azért az a kis forgalmi duruzsolás, hangok, telefoncsörgések még beszűrődjenek. Mert ugyan szundikált kicsit, de bármilyen rendkívüli hangra, történésre rögtön kinyílt a szeme. Ilyenek a vérbeli vasutasok. Ám én ismertem olyan vasutast is – nem is egyet –, aki képes volt állva elaludni, akár a fuvaros ló, s nem riasztotta fel még a 424-es harsányan hangzó gőzsípja sem. Annak pedig van hangja, nem is akármilyen. 1980 őszén történt, hogy egy fiatal vasutas tiszt érkezett a reggeli vonattal Tárnokra Budapestről. Szépen viselte a friss tiszti egyenruháját, hiszen a nyár elején avatták vasúti főtisztté. Két aranycsillagot viselt a parolin, rangjelzésen. Körülnézett az állomáson a peronról közeledve a forgalmi iroda elé. A vörös szolgálati sapkás forgalmi szolgálattevőnek is feltűnt a fiatalember, meg is kérdezte tőle egyből: mi járatban, csak nem forgalmi szolgálattevő lesz? Lehet, hogy a helyemre jön, mert én év végétől már nem szolgálok, nyugdíjba megyek 48 év vasutasszolgálattal a hátam mögött. Jó volt, szerettem a hivatásomat, de elérkezett az idő a pihenéshez. A fiatalember halkan mondott valamit az orra alatt, amit a szolgálattevő igennek vélt. Nem tudta, hogy a fiatal tisztet állomásfőnöknek nevezték ki a Budapest-Kelenföld Körzeti Üzemfőnökségen. Mert akkor Tárnok éppen oda tartozott. Ám a forgalmista nem sokáig élt ebben a tudatban. Előlépett az állomásfőnöki irodából Cserfalvi Miklós, aki fogadta, és gratulált az új állomásfőnöknek, s egyből be is mutatta egyik beosztottjának, az előbbi beszélgetőpartner forgalmi szolgálattevőjének. Nem sokáig élt tehát abban a hitben, hogy az utódja érkezett meg. Ki is ült az arcára a csalódottság és a nagy meglepetés, hogy mennyire fiatal, 23 éves, mindössze 3 éves szakmai múlttal rendelkező vasutast raktak a fejére, neveztek ki állomásfőnöknek. Ugyanakkor zavarban volt, ennek sűrű elnézést kérő mondataival adott nagyobb hangsúlyt. Cserfalvi helyettes, megbízott állomásfőnök aztán betanította a fiatalembert, elmondott mindent, amit az állomásról és az ott dolgozókról tudni kellett. Jó embert volt Cserfalvi Miklós. Szigorú és igazságos állomásfőnök volt, aki mindig tudta, mit, mikor és hogyan kell megtenni. Este aztán az idős és a fiatal állomásfőnök egy vonattal tért haza. Miklós bácsi mindig bejött Pestre, aztán csak onnan ment haza a Keleti pályaudvarról induló vonattal Mosonmagyaróvárra. „Csak hát ki pakolja meg a hatalmas kosarat, ez volt még a kérdés, mert málházó nem volt az állomáson. Nincs mit tenni, majd ők ketten – az idősebb és a fiatal állomásfőnök – elvégzik ezt a nemes feladatot. A fiatal tiszt kicsit meghökkent a váratlan és szokatlan feladaton. De nem volt mit tenni. Amúgy is a vasútnál minden előfordulhat, bármi, amibe bele kell állni, függetlenül attól, hogy milyen beosztásban van az ember.”
Aludni járt haza – hangoztatta. Majd 1981. januártól már nyugdíjas lesz. A Keleti pályaudvar mellett volt régen az Orient étterem és söröző. Abba tértek be az állomásfőnökök, ahol már várta őket egy másik igazgatósági tartalékos főnök, mint kiderült, Cserfalvi jó cimborája. Még gyerekkoruk óta ismerték egymást, együtt határozták el abban az időben, hogy vasutasok lesznek. S lám már leszolgálták az előírt időt, együtt mennek nyugdíjba. Itt múlatták kicsit az időt a szolgálat leteltével. Tisztelték ott a vasutas vendégeket, hiszen a Keleti pályaudvarról és az Igazgatóságtól is látogatták az Orient vendéglőt. Ők alkották a törzsvendégkart. Az egyik napon a váltókezelő jelezte, hogy elfogyott a tüzelőjük, a szén. Vakarta is a fejét Cserfalvi állomásfőnök, ugyanis a megrendelt szén még nem érkezett meg. Pedig fontos lett volna, mert az állomás két végén lévő váltókezelői őrhelyet szénnel fűtötték. Csak a forgalmi és az állomásfőnöki irodában, illetve a jegypénztárban duruzsolt olajkályha. Nagy
ötlettel állt elő akkor Cserfalvi. Kitalálta a megoldást, mégpedig úgy, hogy az állomás alatti pincében még megmaradt kevéske szenet kosárba kell rakni és levinni a váltókezelőkhöz. Jó nagy kosár, szeneskosár árválkodott ott lenn, a pincében, az éppen jó volt a feladat elvégzéséhez. Csak hát ki pakolja meg a hatalmas kosarat, ez volt még a kérdés, mert málházó nem volt az állomáson. Nincs mit tenni, majd ők ketten – az idősebb és a fiatal állomásfőnök – elvégzik ezt a nemes feladatot. A fiatal tiszt kicsit meghökkent a váratlan és szokatlan feladaton.
De nem volt mit tenni. Amúgy is a vasútnál minden előfordulhat, bármi, amibe bele kell állni, függetlenül attól, hogy milyen beosztásban van az ember. Így hát fiatal és idős lement a pincébe, felgyűrték a fehér ing ujját, levették a nyakkendőt és az aranycsillagos, aranyozott gombos zakót, megragadták a szívlapátot, és berakták a szenet. Ott lapátoltak ők ketten az állomási pincében, amíg meg nem telt a kosár. Aztán nagy nehezen felcipelték a nehéz súlyt. A váltókezelőkhöz már nem ők továbbították. Estére, amikor jött a korai fagy, már meleg volt a
váltókezelői őrhelyeken. Az a fiatal vasúti tiszt, állomásfőnök-jelölt most is jól és tisztán emlékszik a történtekre. Amikor Székesfehérvár felé vonatozik, Tárnokon áthaladva mosolyog egyet: mert ott látja az idős állomásfőnököt és a fiatal állomásfőnök-jelöltet, amint rakodják, cipelik a nehéz szeneskosarat. Olyan 45 évvel ezelőtt. S lehet, hogy valaki már rájött, az a fiatal állomásfőnök-jelölt bizony nem más, mint e sorok írója: Kavalecz Imre