„A gyémántot nemcsak csiszolni, de folyamatosan keresni is kell, felbukkanását nem szabad csak a véletlenre bízni.”
A VOKE Vasutas Zene- és Képzőművészeti Iskola idén már 76. éve végzi magas színvonalon a művészeti képzést, amelyben az Operett- színház kiváló művészei, valamint szakterületükön elismert, tapasztalt szakpedagógusok tanítják a tehetségük révén arra méltó növendékeket. A MÁV-VOLÁN-csoport méltán büszke arra, hogy évtizedek óta támogathatja e neves intézményt. Nagyrabecsülésünket szeretnénk kifejezni azzal, hogy itt a MÁV-VOLÁN Magazinban alkalmanként bemutatunk egy kiváló művészt, akiknek a művészi pályája a zeneiskolából indult és ezer szállal kötődik a Zeneiskolához és az Operettszínházhoz. Számunkra megtisztelő, hogy munkatársaink elsőként a 60-as évek kiemelkedő táncdalénekesével, a Vasutas Zeneiskola Pesti Broadway Musical Stúdióját 2018-ig vezető tanárával, Toldy Mária művésznővel készült beszélgetést olvashatják.
Amikor az interjú napján felhívtam, hogy korábban érkeznék az otthonába, nagyon kedvesen jelezte, hogy sajnos nem jó, mert még előtte és utána is dolga van, és így az előre megbeszélt egy órát tartanunk kell. Ebből már sejtettem, hogy nem egy ráérő, nyugdíjas tanárnénivel fogok találkozni. És valóban, amikor megérkeztem, egy vidám, energikus, csillogó szemű, sugárzó tekintetű, végtelenül szerény, de határozott művésznővel találkoztam. Ahogyan szeretettel és odaadással mesélt, végig éreztem azt az elementáris pozitív energiát, amit árasztott – miközben az járt a fejemben, hogy milyen szerencsés az a több ezer tanítvány, aki tőle tanulhatta és tanulhatja ma is az előadói szakmát és még valami mást is. Az életet.
Kedves Művésznő, hogy érzi magát?
Jól vagyok. Itthon tanítok, a gyerekek jönnek hozzám, hangképezem őket és utána a dalokat gyakoroljuk. Három napot tanítok egy héten, a többi napon sportolok, már több mint 40 éve úszom rendszeresen. Amikor az uszodába megyek, az már nekem egy fél nap, utána már nem tudok tanítani. Nem úgy van, hogy 6 órakor elugrom az uszodába, mert a korán kelés nekem és a férjemnek sosem ment. Persze, hogyan is ment volna, amikor tíz éven át késő este jöttünk haza sokszor a vidéki fellépésekről…
Miért fejezte be 2018-ban, 20 év után a tanítást a vasutas zeneiskolában?
Ekkor voltam 80 éves, és arra gondoltam, hogy ez nekem már elég. Így döntöttem. Mert én nagyon tudok és szeretek dönteni. Nem akkor akartam abbahagyni, amikor már elfáradok benne. Bár ez a pont még most, öt év múlva sem jött el, de ezt előre nem tudhattam. Sajnálatos, hogy itthon nincsenek olyan jó lehetőségeim a tanításhoz, és leginkább nincsenek olyan kiváló kollégáim, mint a zeneiskolában voltak, mert ott többen tanítottuk az operett és a musical műfajt. Most főleg fiatalokat tanítok, 12 éves kortól vannak tanítványaim. Az Erkel Színház arra kért fel, hogy a mutálás időszakában lévő fiúk tanítását vállaljam el. Nem könnyű feladat, de sikerült rájönnöm a technikájára.
Az éneklést is a csúcson hagyta abba. A hatvanas években világsztárokkal énekelt itthon és külföldön egyaránt, 1966-ban, majd a következő évben is megnyerte a Táncdalfesztivált…
Igen. 1970 szilveszterekor még énekeltem, és 1971 januárjában hívott a postás zeneiskola igazgatója, hogy „Mária, nem akar itt tanítani?” Én azt válaszoltam, hogy dehogynem akarok. Egyrészt már kislány korom óta szerettem volna énektanár lenni. Másrészt akkor már megvolt a kislányom, Andrea, és én akartam őt nevelni, nem akartam másra hagyni, mert a férjemmel mind a ketten dolgoztunk, sokszor éjszakába nyúlóan. A családot választottam tehát, ezért úgy döntöttem, hogy inkább itthon leszek támasza a férjemnek és a gyermekeimnek.
Nem hiányzik ez az időszak?
A színpad néha hiányzott még, de már nem hiányzik, az már a régmúlt.
Hogyan került a Vasutas Zeneiskolához?
Miután hívtak, tanítottam is 20 évig a postásoknál. Bár nem volt olyan lehetőségem, mint később Pál Gábornál (a Vasutas Zeneiskola akkori igazgatója, a Musical Stúdió alapítója – szerk.), nem volt szabad kezem, és sok szabálynak meg kellett felelni, de amilyen rendes lány vagyok, maradtam. Aztán a Benczúr utcában felújították a postás zeneiskola épületét, így átkerültem a vasutas zeneiskolába, ahol Gábortól kaptam egy termet a tanításhoz. Ő többször megkérdezte, „Mária, nem akar itt tanítani?” Én mindig mondtam, hogy nem, nem, visszamegyek a postásokhoz, mert hűséges vagyok. Aztán csak elérte, hogy váltottam 1990-ben. És itt, a vasutas zeneiskolában volt az igazi tanítási életem, a szép életem. Míg a másik iskolában be voltam skatulyázva, itt Gábor mindent megengedett nekem. Mindig azt mondta, hogy „Mária, csinálja csak, amit szeretne.” Mert neki az volt a fontos, hogy mindig jó eredményeket hoztunk, amikor a vasutas szülők eljöttek a koncertekre és látták, milyen tehetségesek ezek a gyerekek.
És mi volt az, ami miatt úgy érezte, hogy szabad kezet kapott?
A Vasutas Zeneiskola Musical Stúdiójában sajátos tanítási módszert valósíthattam meg. Amikor tanítani kezdtem a postás zeneiskolában, még nem volt divat a musical, mint műfaj, akkor még tánddalénekre készítettem fel a tanulókat. Aztán jöttek a musicalek. A Szupersztár (Jézus Krisztus Szupersztár – szerk.) jött elsőnek, ekkor szerettük meg a musicaleket. A vasutas zeneiskolában a kezdetektől úgy alakítottam ki, hogy kell nekem egy tánctanár, egy beszédtanár, egy hangképző tanár, és hívtuk, kerestük a megfelelő embereket. Pitti Kati ajánlotta például Kovács Brigittát, aki korábban operettprimadonna volt, de hozzám hasonlóan ő is hamar abbahagyta az éneklést és csak a tanításnak élt. De a többi kollégámat is csak dicséret illeti, mert mind-mind fantasztikus tanárok. Aztán az Operett-színházzal 2000 óta tartó együttműködés is egy egyedülálló lehetőség volt, ami tart még a mai napig is. Mellettem volt tehát egy hangképző tanár, Kovács Brigitta, egy beszédtanár, Fehér Zsuzsa, aki most az igazgatója az iskolának, és egy tánctanár is, Bakó Gábor és a színészmesterség tanár, Bardóczy Attila. Így komplex tudást tudtunk adni a tanítványainknak. Egy olyan tanítási módszert alkalmaztunk, amely elengedhetetlen a mai zenés színpadi jelenléthez, a musical korszerű gyakorlati és elméleti oktatásához, a mai musical, az énekelt zene, az előadó-művészet minőségének folyamatos javításához.
Milyen szép emlékei vannak a Musical Stúdióban eltöltött évekből?
Minden munkatársamat nagyon szerettem a zeneiskolában, de Pál Gábort különösen, vele nagyszerű volt együtt dolgozni. Aztán persze a vizsgaelőadások, amelyeket a tanítványok mutattak be, mind nagyon szép emlékek számomra. Egy kedves példa, amikor a Rómeó és Júliát bemutattuk a gyerekeinkkel – és most a Nagyszínpadon a mi gyerekeink játsszák a Rómeó és Júliát. Fantasztikus élmény látni, hogy az egykori tanítványokkal mi történik, hogyan alakul az életük. Számos olyan tanítványom volt, aki azt mondta, ő ezt így nem tudja, ő nem tud úgy énekelni. De én biztattam, és azt mondtam: „dehogynem, meg fogod tanulni.” És megtanulta, most sikeres előadó. Vagy emlékszem, hogy az operettszínház igazgatója azt mondta nekem: „Mária, ebből a kislányból sohasem lesz Júlia.” Márpedig lett. Csak hogy pár nevet említsek, Détár Enikő, Vágó Zsuzsi, Janza Kata, Polyák Lilla, Peller Károly, Nagy Sándor, Csonka András, Bereczki Zoli és még nagyon sokan vannak azok, akiknek látom a sikereit, és ez nagy örömmel tölt el. Látom őket, hogy ő is a színpadon van, ő is, ő is, mind, úristen, az egész osztály! És akkor eszembe jut, hogy ki hogyan fejlődött… ez nagyon nagy boldogság. Mindig írok nekik, rögtön írok, amikor látom őket, és persze válaszolnak is, mert ők az én gyerekeim is, úgy érzem.
Több interjújában is olvasható, hogy gyerekkora óta tanár szeretett volna lenni. Hogyan lett mégis az ország egyik legsikeresebb táncdalénekese fiatalon?
Középiskolába a közeli közgazdasági technikumba jártam, mert anyám nagyon féltett, nem engedett be Pestre, mert hogy az messze van. Itt, ahol most is élek, a XV. kerületben ez a szüleim háza, én is itt nevelkedtem. Tény, hogy a közgazdaságtan nem annyira érdekelt, de boldog voltam, mert a társaimat a különböző kultúrversenyekre felkészíthettem. Volt, hogy az első c osztálynak a hópehelytáncot, a 14 éves srácoknak a toborzót tanítottam, sokszor itt a lakásban, nálunk történt a felkészülés. Édesanyám tudott zongorázni és én a gyerekeket sokszor balettre is oktattam. Megtanultam az 5 alapállást és abból mindenféle mozdulatokat kitaláltam és idejártak a gyerekek. A kutyámat megtanítottam táncolni két lábon, a szomszéd gyerekeket is állandóan tanítottam. Én már akkor éreztem, hogy nekem muszáj tanítani. A tanítás szeretete innen indult. Emlékszem, az általános iskolai ének tanárom, Laci bácsi mindig azt mondta: „Te Toldy Mici! Olyan szép hangod van, te legyél inkább énekesnő!” Laci bácsi lebeszélni próbált a tanításról, de az mindig is bennem volt. Így indult, aztán abbamaradt, mert elvégeztem a közgazdasági iskolát. De már el is indult egy Toldy énekhármas, a testvérem és az unokatestvéremmel együtt. Háromszólamban énekeltünk, jártunk ahová hívtak bennünket. Egyszer volt egy bigband zenekar, Tót Zoltán volt a vezetője, hívott engem, hogy van egy kórus, énekeljek. Aztán azt mondja, nincs is kórus, a rádióba hívtak be minket egy próbajátszásra. Gyere el, énekelj, csak azért, hogy legyen valami. Hát én bementem és énekeltem teljes bedobással, eszembe sem jutott hogy izguljak, és megtelt a stúdió a lehallgató részen. Azt vettem észre, hogy csak gyűlnek az emberek, egyre többen hallgatnak. A vége az lett, hogy engem fölvettek a rádió tánczenei stúdiójába, de sajnos a zenekart nem. Így indult. De én sohasem „pedáloztam” a hírnévért. Nem kellett, mert mindig hívtak. A sikert igazán nem éltem meg, nem is tudtam, mi az. Aztán azt mondták, te ezt nem hagyhatod abba. De bizony, igen, eldöntöttem, és más utat választottam.
1971 után sajnos nem sokszor hallhattuk a színpadon énekelni. A nyolcvanadik születésnapján 2018-ban az Erkel Színház színpadán láthattuk egy nagyszabású születésnapi eseményen, amelyről utólag úgy vélekedett, ez a megható esemény méltó befejezése volt az életművének.
Igen. Abbahagytam, eltelt 12 év és mindig, minden évben jöttek és készítettek velem rádióriportot. Folyton feltették a kérdést, miért hagytam abba az éneklést? És egyszer azt mondtam, hogy rendben, a lányommal, Malek Andreával még egyet énekelnék. Emlékszem, anyák napja előtt volt 1986-ban, és egyszer csak szólt a telefon másnap, a tévéből hívtak, hogy ekkor és ekkor felvétel és ketten elénekelitek a Rövid az életet. Duettet a lányommal. Az is szép, amikor 80 évesen énekelek vele, de ekkor még 18 éves volt a lányom. Az nagyon szép. Ez volt az első – úgymond – félrelépesem, amikor úgy döntöttem, hogy mégis énekelek. A második 2012-ben, amikor a Malek család úgy határozott, hogy egy koncertet csinál. Hazajött a fiam is, a Művészetek Palotájában volt a koncert, és akkor azt mondták, hogy „Mama, te is!”… És akkor hárman elénekeltük a Rövid az életet. Hát, nagyon nagy sikerünk volt. Akkor azt mondtam, hogy kész, vége. Aztán 80 éves lettem, a lányom azt mondta, hogy egy rajongód egy korcertet akar szervezni nekem. „Mama, muszáj, nincs mese!” Előtte egy évvel csináltunk egy próbát, a Madách Színház mellett van egy régi kaszinóféle, na ott megcsináltuk, nagyon jó volt! Megszervezték tehát, én pedig a 80. születésnapomra összekaptam magam, megcsináltam a műsort. A növendékeim énekeltek, Feke Pali, Bereczki Zoli, Vágó Zsuzsa, és a végén volt egy meglepetés, amit nekem írt Miklós (Malek Miklós, a férj – szerk.), és a mamának énekelte a két gyerek (Malek Andrea és ifj. Malek Miklós – szerk.). Nagyon megható volt, sírás nélkül nem lehetett kibírni.
Az unokák is örökölték a zenei tehetséget?
Igen, mindhárom unokám örökölte, de csak a legkisebben, a kislányon látom igazán. A fiúkban is benne van mélyen, de ők nem erre orientálódtak. Rengeteget jártunk ki hozzájuk Bécsbe, folyton énekeltem nekik, de a lányomnak is mindig énekeltem. Az tény, hogy Andi előbb énekelt mint beszélt, már a járókában is dalolt. Gábor unokám, aki hajómérnök lett, azt mondta egyszer nekem, ő nem énekel, inkább mondjak verset. Elmondtam az Anyám tyúkját… Hát arra figyeltek és nagyokat nevettek. De tudom, hogy a kisebb fiúnak, a Petinek jó hanga van, ő trombitál is, és nagyon tehetséges. De a közgáz egyetemre jár, idén végez.
Mennyi energia van abban, hogy Andrea ilyen sikeres lett?
Igazából semmi. Itthon tanítottam, amikor kicsi volt, az Andi bevágódott a zongora alá, ha csendben volt, hagytam. De ha kijavította az énekest, rászóltam, na kislányom bízd ezt rám, majd én kijavítom, de továbbra is ott ült a zongora alatt. Vagy amikor nagyobb volt, a másik szobából kijavította az énekest, beénekelte, hogy nem úgy kell azt… Az Andinak azt mondtuk, hogy mész a főiskolára zongora szakra vagy a tanárképző főiskolára. Egyszer azt mondja nekem, „Mama, én nem akarok zongoraművész lenni!” Hát mi akarsz lenni kislányom? „Színésznő és énekesnő akarok lenni.” Akkor próbáljuk meg. Éppen indult egy musical szak a főiskolán. Mindennap gyakoroltunk ezerrel, majd elment felvételizni a főiskolára, hát elájultak tőle. Én nem akartam, hogy egy gyengébb Toldy Mária jöjjön, mert annál borzasztóbb nincs. Csak ha jobb. És jobb lett. Ennél jobb nincs. Azonnal vitték az Operettbe játszani, főszerepeket kapott például Oszvald Marikával megosztva. Papa eljött az előadásra, végig sírta és akkor belátta, hogy itt a helye ennek a lánynak. Én akartam, hogy énekeljen, akartam, hogy jobb legyen nálam. Akartam, hogy énekeljen, hogy helyettem is énekeljen, ha én már abbahagytam, énekeljen ő, helyettem is. És sikerült, igazam lett. Malek Andrea viszi tovább a megtanultakat, osztályfőnökként énektanár, ugyanazzal a stílussal.
Miben látja a musical színészmesterség fundamentumát? Mi az, amely biztosan stabil alapot ad egy sikeres karrierúthoz?
A belső, a lélek nagyon fontos. A szemek kellenek, a hangszínek, az érzelmek… Egy jó tanár sokat tud tenni. De ha látja az a jó tanár, hogy ebből nem lesz színpadi jelenség, akkor azt meg kell mondani, hogy később nem legyen csalódás. De persze tanítom szívesen akármeddig, ha a lelkesedés megvan. Csak csalódás ne legyen, ez nagyon fontos. Én hirtelen, a csúcson hagytam el a színpadot, még sincs bennem csalódás. Egy másik utat választottam. Gyermekeim sikeresek lettek eze a pályán, és számos tanítványom is az. Az én sikerem a tanári munkám. Nekem ez az életem.
Toldy Mária hangja és egyénisége a mai napig beragyog minket azokon a művészeken keresztül, akiket ő tanított. A színpadi siker csúcsán a nyilvános szerepléstől visszavonult, és az énektanárként kezdett dolgozni. A siker itt sem maradt el. Sok évtizedes tanári munkássága méltán elismert, tevékenysége nagyban hozzájárult a musical műfaj meghonosításához Magyarországon. Aki ismeri, akit tanított, mind rajongással, szeretettel és tisztelettel beszél róla.
Toldy Mária férje Malek Miklós, a magyar zenei élet egyik legkarakteresebb egyénisége. Gyermekei is sikeres művészek, lánya, Malek Andrea a hazai zenei-színházi élet ünnepelt és mindmáig emblematikus dívája. Andrea öccse, ifj. Malek Miklós szintén folytatta a családi hagyományokat, dalszerzőként számos hazai és világsláger fűződik a nevéhez.
Toldy Mária kitüntetései:
- Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikereszt
- Artisjus Pedagógiai Díj
- Regionális Prímadíj
- Pro Urbe Budapestért Művészetért Díj
- Weiner Leó Zenepedagógiai Díj
- Széchenyi Emlékérem MÁV
- Vasút Szolgálatáért Díj