Sok vasutas számára fogalom a szegedi Vasútforgalmi Technikum, az egykori Bebrits, a mai Gábor Dénes Technikum és Szakgimnázium. Az elnevezés helyett azonban sokkal fontosabb, hogy sokáig ez az intézmény volt a hazai vasúti szakemberképzés bázisa, ahol olyan későbbi felsővezetők végeztek, mint Sipos István vezérigazgató, és ahol olyan legendás tanárok nevelték-oktatták kollégáinkat, mint Vida István, vagyis Pista bácsi, ahogy a diákjai is szólították.
A középiskolás évek mindenki életében meghatározóak, különösen, ha egy jó közösségbe csöppen az ember. Milyen volt a hangulat a híres szegedi vasúti technikumban?
Különleges helyzetben voltunk, ez nem egy átlagos középiskola volt. Akkoriban országos volt nálunk a beiskolázás, ami azt jelentette, hogy Nyíregyházától Szombathelyig, Pécstől Budapestig jöttek hozzánk a tanulók, főleg fiúk. Nem egy elit gimnázium voltunk, de aki nálunk végzett, később mindenki megállta a helyét. A diákjaink szinte kivétel nélkül a MÁV-nál helyezkedtek el. A hétköznapok nyugodtan teltek, kevés volt a fegyelmi ügy, az is inkább csak cigarettázás miatt. Bár fiatalként nagyon szigorú tanár hírében álltam, megköveteltem a dolgokat.
Mit tanított?
Matematika-fizika szakos tanár vagyok és mellette osztályfőnök is voltam. 40 év alatt több mint 2000 tanítványom volt, és 10 osztálynak voltam az osztályfőnöke. Emellett rengeteg magántanítványom is volt, de nemcsak a fő szakjaimból, hanem latinból és oroszból is. A magántanítványaim közül hatan lettek egyetemi professzorok, és többeknek járultam hozzá a sikeres orvosi egyetemi felvételi vizsgához. Talán ennek is köszönhető, hogy évek múlva a tanítványaim hozzám hozták el a gyerekeiket is különórára.
Osztályfőnökként azonban ettől sokkal több feladat hárult ránk. Előfordult, hogy nagyon mélyről érkezett hozzánk egy-egy tanuló, nekik például én tanítottam meg, hogyan kell késsel-villával enni.
Reál és humán tudományok, életre nevelés – ezek a nagybetűs pedagógia alap fogalmai. Örülhet, aki ilyen mintával indulhat el a nagybetűs életbe. Ön hol szerezte ezt a széles körű tudást és támogató szemléletet?
Nagyon szerencsés vagyok, hogy olyan tanáraim, pedagógusaim voltak, akik mindenre megtanítottak. A győri bencés gimnáziumban olyan nevelést kaptam, amiből a mai napig is élek. Híres tanáraim között volt például Nádasdi Alfonz bencés szerzetes, tábori lelkész, Kodály Zoltán egykori barátja. A sors fintora, hogy az orosz hadifogság után oroszt tanított, pedig eredetileg görög-latin szakos tanár volt, a Zeneakadémiát pedig a háború miatt nem tudta befejezni. Ő azt mondta nekünk: „Azért vagyok ilyen szigorú, hogy ne mondhassák, hogy a fekete reakció nem tanítja jól az orosz nyelvet.” Ennek köszönhetően én is úgy megtanultam a nyelvet, hogy azt később tanítani is tudtam. Tényleg sokat köszönhetek a győri bencéseknek, még úgy is, hogy nem ott érettségiztem. Az utolsó évre ugyanis vissza kellett mennem Szegedre a Ságvári Endre Gimnáziumba, mert egyházi intézményből biztos nem vettek volna fel az egyetemre. Így sem volt egyszerű, kitűnő érettségivel is csak minisztériumi protekcióval sikerült bejutnom. De azok más idők voltak…
Tanárként Ön is híresen szigorú volt, ezek szerint ezt is a bencésektől hozta magával?
Igen, bár az évek, évtizedek során én is sokat változtam. Az biztos, hogy fiatal koromban eléggé elkaptam a gyeplőt. Síri csend volt az óráimon. Idővel aztán az ember enged a szigorból, főleg, ha már saját gyereke is van. Azonban értük voltam szigorú, és végzős korukra a tudásuk mindig beérett.
Pedig a matematika-fizika tantárgyak nem a legnépszerűbbek. Mi volt a titka, hogy a diákjai ilyen jól megtanulták ezeket a sokak számára nehéz tárgyakat?
Soha nem tanítottam tankönyvből. Minden évben magam dolgoztam ki egy 100-150 kérdésből álló feladat- és tételsort, azt vettük végig. A szigorba az állandó számonkérés is beletartozott, minden órán feleltettem, még ha az nem is aratott osztatlan sikert. Aztán persze a záróvizsgán, érettségin vagy felvételin a diákok is látták ennek az eredményét. Egy ilyen közösségben hamar egymáshoz lehet csiszolódni. Különösen, ha valaki következetes és vannak egyértelmű szabályok.
És a híres „traccspartik”?
Igen, az is az én sajátom volt. Rendszeresen tartottam traccspartit. Ez gyakorlatilag a korrepetálás volt, csak én így hívtam. Akinek szüksége volt rá, azzal külön is foglalkoztam. Rettegett hírem ellenére mindig jó volt a kapcsolatom a diákjaimmal, különösen azokkal, akiknek az osztályfőnöke is voltam. Ezt mutatja az is, hogy nagyon sok érettségi találkozóra elhívnak, és sok tanítványommal ma már baráti a viszonyunk. De büszke vagyok rá, hogy olyan régi diákok is felkeresnek sok-sok év távlatából, akiket nem is tanítottam, de éppen Szegeden járnak. Többen pedig eljárnak hozzánk segíteni, kertet rendezni, fügét szedni, sokan ma is nagyon szolgálatkészek.
Az, hogy éppen egy vasutasképzőben tanított egész életében, a véletlen műve, vagy van családi elköteleződése is?
Teljesen véletlen volt, hogy a Vasútiforgalmi Technikumba kerültem. Az egyetem után másfél évig a kisteleki gimnáziumban tanítottam, mert Szegeden nem kaptam állást. Aztán jött egy hirtelen lehetőség, és 1966. január 1-jén ide kerültem a technikumba. Itt is maradtam egészen nyugdíjba vonulásomig, sőt még utána is dolgoztam óraadóként, pedig kétszer is el akartak csábítani. Egyszer a főiskolára, egy másik alkalommal a klinikára hívtak fizikusnak. De nem mentem, szerettem tanítani, a diákokat és a kollégáimat is nagyon kedveltem. Sőt a feleségemet is itt ismertem meg. Egyébként sem a felmenőim, sem a gyerekeim között nincs vasutas. Cserébe rengeteg vasutast kineveltem. Állomás- és műhelyfőnökök, mozdonyvezetők, fűtőházi szakemberek és még hosszan sorolhatnám. Ha még utaznék vasúttal, biztos most is sok diákommal találkoznék szerte az országban.
Igazi legendák is vannak, voltak a tanítványai között.
Így van! A leghíresebb tanítványom kétségkívül Sipos István egykori vezérigazgató volt. Ő is nálunk végzett Szegeden, és a mai napig jól emlékszem rá. Rendes gyerek volt, bár fogalmazzunk úgy, hogy szeretett a zavarosban halászni, de végül átment minden vizsgán. Büszkén figyeltük előmenetelét, ahogy egyre feljebb jutott a ranglétrán.
Mindenkire örömmel emlékszem vissza. Természetesen az első osztályom a mai napig is nagyon közel áll hozzám, illetve van egy másik kedvenc osztályom is, nekik éppen idén van az 50 éves találkozójuk, amire én is hivatalos vagyok. Mindenkinek örülök, akivel sok-sok év távlatából találkozhatok.