Fél évszázad nemcsak egy cég történetében, hanem egy ember életében is figyelemre méltó és meghatározó időszak lehet. A Volánbusz egyéb járműveinek üzemeltetésével foglalkozó szenior szakértő, Varga István Csaba pedig egyike azon keveseknek, akik elmondhatják: több mint ötven évet húztak le egy munkahelyen.
– Július 4-én töltötte be az 50. munkaévét a Volánbusznál, 2025. július 29-én pedig a 65. születésnapját fogja ünnepelni. Ez azt jelenti, hogy hamarosan már a felmentés időszakát fogja tölteni?
– A Volánbusznál jelenleg öt hónapnyi felmentés járna, de érthetően csak februártól. Az integráció miatt azonban a Volánbusz 2024. december 31-én megszűnik, január elsejével beolvad az újonnan létrejövő MÁV Személyszállítási Zrt.-be. Remélhetően ez a változás nem jár majd semmilyen hátránnyal rám nézve.
– Ez elmúlt öt évtizedben volt-e olyan karácsony, amely különösen emlékezetes a munka szempontjából?
– A szeretet ünnepén az emberek többsége – szerencsésebb esetben – otthon van a családjával, s nem a munkahelyén ünnepel, ezért nem tudok beszámolni a Volánbusz szempontjából különösebb vagy netán felejthetetlen karácsonyról. Kemény télről viszont annál inkább: 1986–1987 fordulóján a nagy havazás roppant nehéz feladatot rótt mindenkire, hogy a januári indulás zökkenőmentes legyen és sehol se legyen fennakadás. Előtte másfél napon át rohangáltak a műszakis kollégák, hogy megfelelő állapotba hozzák a járműveket,
– Ha már az otthont említette: emlékezetes családi történtet is megoszthat velünk.
– Igazából mindegyik karácsonyunk emlékezetes és meghitt volt. Talán a mostani ígérkezik különlegesebbnek: a középső fiam ugyanis hazautazik Írországból, de a másik legkisebb fiam is velünk ünnepel családostól – a háromból két unokámmal.
– Azt szokás mondani, hogy a Volánbusz is egy nagy család.
– Ez így is van: édesanyám és édesapám is itt dolgozott a cégnél. Amikor általános iskolába jártam, a szünidőben nem tudtak hová rakni a szüleim, ezért apám – aki karosszérialakatosként dolgozott – elvitt magával a Szabolcs utcai műhelybe. Folyton azon csodálkozott, hogyan tudom alig pár perc leforgása alatt a fejem búbjáig összekenni magam… Szerintem nincs semmi meglepő abban, hogy a szakiskolába természetesen én is karosszérialakatosnak jelentkeztem, a gyakorlatot pedig a Volánbusznál végeztem. Így végül itt is maradtam: 1977-ben lettem főállású dolgozó. A munkakönyvemben az első bélyegzőn a Volán 20. sz. Vállalat mellett zárójelben még a MÁVAUT is szerepelt.
– S hogyan alakult utána a pályafutása?
– A szakmunkásképzőben az egyik tanárunk kijelentette, hogy a lakatosokból sose lesz ember, erre talán csak az autószerelőknek van esélye… A negatív motiváció is lehet inspiráló, úgyhogy estin elvégeztem a gimnáziumot és leérettségiztem. A bizonyítványt pedig bevittem és megmutattam neki.
– Hogy fogadta?
– „Hát jó. Neked sikerült” – letudta ennyivel. Az érettségi után, 1981-ben bevonultam katonának, 1983-ben leszereltem. Akkor már létezett az a program, amelynek köszönhetően szakmunkások érettségivel egyetemre is bekerülhettek. Erre az akkori személyzetis hívta fel a figyelmemet, a munkahelyen ez a lehetőség ugyanis nem volt „kiplakátolva”, mivel előtte két évig senki sem jelentkezett a programra. Egy év egyetemi előkészítő után sikeresen felvételiztem a Bánki Donát Műszaki Főiskola általános gépész szakára.
– Mindezt munka mellett?
– Tanulmányi szerződést kötöttem a Volánbusszal, de a főiskolát nappali tagozaton végeztem el. Tulajdonképpen a gyakorlatot, de még a szakdolgozatomat is a cégnél csináltam meg. Egy autóbusz-utánfutót kellett megterveznem. Idővel az ember a negatívumokat – például a vizsgadrukkot – elfelejti, s hajlamos lesz csak a szépre emlékezni. Ettől függetlenül azt kell mondanom, hogy a diploma nem pottyant az ölembe: keményen meg kellett dolgoznom érte.
– Főiskola után visszatért a Szabolcs utcába?
– Nem. Az Andor utcába kerültem energetikusnak – ott két évet töltöttem, és közben az autóbusz-jogosítványt is megszereztem. Nagyon jól éreztem magam az Andor utcai bázison, de egyszer csak szóltak, hogy egy idősebb kolléga nyugdíjba vonult a járműfenntartásról, s engem néztek ki az utódjának. Így kerültem vissza a Szabolcs utcába, de akkor már nem a műhelybe, hanem az irodaházba. Az autóbusz-felújításokat irányítottam, sokan meg is jegyezték: fiatal korom ellenére akkora hatalmam volt, mint egy igazgatónak az Ikarus-gyárban. Merthogy teljesen rám bíztak mindent, még az új technológiák kidolgozását is. A Szabolcs utcai telephely bezárásakor, 2005-ben, az utolsók között költöztünk át ide, a Népligetbe.
– S mikor került a képbe a flottakezelés?
– A nagy összevonás idején, amikor az egyes társaságokból megszületett az országos Volánbusz. Előtte 18 autó tartozott hozzánk, aztán regionális szinten hirtelen több mint 120 járművünk lett, aminek a többsége személygépkocsi. Bár jelentősen megnőtt a munkánk, ez azonban mégis másfajta kihívást jelentett a korábbiakhoz képest. Mert ahogy az idők változtak, úgy változtak a céggel kapcsolatos elképzelések is. Volt például olyan időszak, amikor béreltük az autóbuszokon lévő kerekeket, s havonta fizettük a bérleti díjat a megtett kilométerek és kerékkopás után. Ehhez komoly számításokat kellett elvégezni minden hónapban. Az egész pályafutásom alatt mindig volt valamilyen kihívás, mindig volt valamilyen elvárás, amelynek meg kellett felelni. De a beosztásokkal együtt a felelősség is mindig változott.
– Mondhatjuk, hogy a kihívások szerelmese?
– Én inkább azt mondanám, hogy a nyugalmat sokkal jobban szeretem, de ha semmi nem motivál, akkor hajlamos vagyok szép csöndesen meghúzódni a sarokban.
– Ötven évnyi munkatapasztalat birtokában mit gondol: a MÁV-csoportba való teljes beolvadás lesz a legnagyobb kihívás a Volán-utódok életében?
– Azt majd az élet dönti el, hogy mekkora lesz ez a kihívás. Egy biztos: mivel több társaság összeolvadásáról van szó, ezért teljesen más lesz a vezetői stílus és környezet, más lesz a munkakultúra is ahhoz képest, mint amit eddig megszoktuk. Nemcsak a Volánbusz és HÉV, hanem a MÁV-START munkavállalói esetében is. Nagyon sok vezetést kiszolgáltam az elmúlt évtizedekben, eddig még nem fordult olyan elő, hogy bárkinek is problémája lett volna a munkámmal. Nagyon bízom benne, hogy a következő vezetést is a tőlem megszokott módon, az elvárt szakmai színvonalon tudom majd kiszolgálni. De még az sem lehetetlen, hogy nem tartanak rám igényt, hiszen öreg darab vagyok, kifelé megyek már a szakmából.
– A nyugdíjba vonulás is nagy kihívás lesz, nem? Mit tervez a megérdemelt pihenés éveire?
– Még nem tartok itt fejben. Van hobbim, mindig le tudom kötni magam valamivel. Szeretek horgászni, barkácsolni – jó pár éve vettünk egy kis házat Tiszafüreden. Időközben teljesen felújítottam, a nyaralóból komoly családi ház lett. Van egy motoros horgászcsónakom, azzal szoktam csavarogni a vízen. Nagyon szép a Tisza-tavi régió, hatalmas terület, mindig felfedezek benne valami újat.
– Szilveszterkor nagy mulatságot tervez?
– Az év végét többnyire baráti körben, nyugodtan szoktuk tölteni. A nagy bulit majd hét hónappal később tartjuk.