Darvas Iván bebörtönzése, a Nemzeti felrobbantása. Események és emlékek a magyar kultúra történetéből, amelyek olykor könnyűek és lágy esésűek, akár a selyemlepedő, másszor borúsak és megrázóak – mert nem minden korban felhőtlen a lét és nem minden történet kap boldog befejezést. Keleti Éva Kossuth- és Balázs Béla-díjas fotográfus élő szemtanúja és precíz dokumentátora volt mindannak, ami az elmúlt 70 évben zajlott az országban, hiszen az MTI fotóriportereként dolgozott több évtizeden keresztül.
A MÁV Keleti 140 elnevezésű analóg fotópályázatának zsűrielnökével Benke Máté beszélgetett.
Nagyon ritka, hogy egy képzőművész szóban is meg tudja fogalmazni mindazt, amit az alkotási folyamat közben gondol. Amikor Önt hallgatom, megdöbbent az az irodalmi érzék, amellyel leír egy-egy munkafolyamatot. Kissé olyan, mintha a szavaival is fotózna. Mi ennek a forrása?
Az irodalmi tehetség az egy képesség, viszont összefügg a fotózással, mert a központja az ember. Engem világ életemben az ember érdekelt, azt kerestem mindenkiben. Nagyon sok hírességet lefotóztam, de arra mindig vigyáztam, hogy ne valamiféle prekoncepcióval kezdjek neki a munkának. Kitöröltem az agyamból mindent, amit az alanyról gondoltam, néhány alkalom után kialakult róla egy önálló véleményem, azt pedig már képbe tudtam fogalmazni. Tulajdonképpen a hatás volt az, amit lefotografáltam. Ez nagyon fontos, mert ugyanazt kell éreznie a kép nézőjének, mint amit én éreztem, amit én akartam elmondani.
Már a pályája elején is egyértelmű volt, hogy ez sikerül?
Nagyon sokáig féltem attól, hogy amit csinálok, az nem hat az emberekre, hogy nem tudom elmondani, amit én gondolok. Végül egy tragikus esemény késztetett rá, hogy elhiggyem: meg tudom csinálni. Darvas Iván 1956 decemberében felhívott és azt mondta, hogy le fogják tartóztatni, csináljak róla pár képet, amíg szabad ember. A fotókat elkészítettem, pár nappal később a kollégám volt az első, aki láthatta az anyagot. Ő csak ennyit mondott: „Az Iván megy a börtönbe!”. Kérdeztem, hogy honnan tudod? Erre azt válaszolta, hogy „Nézd meg a mozdulatait...”. Onnantól fogva biztos voltam benne, hogy megvan a képességem a közlésre. Tudja, nagyon keveseknek adatik meg, hogy a fotográfiát jól csinálják, de ha ez sikerül, akkor ez egy eszköz arra, hogy átvegyük, felvegyük a másik viselkedését, gondolatiságát.
Tudom, hogy nem szereti, ha túlzó kifejezésekkel illetik, de az ugye nem zavarja, ha elismeréssel tekintenek Önre amiatt, hogy láthatóvá, megismerhetővé, jól dokumentálttá tett egy meghatározó korszakot? Hogy olyasmit hozott létre, ami túlmutat önmagán?
Emberek vagyunk és hiú emberek, ezért természetesen nem. Viszont én gyakorlatilag csak idősebb koromra értettem és tudtam meg, hogy csináltam valamit. Amit megértettem, az pedig nemcsak rám, hanem minden fotósra igaz. Ha maga a nyakába akaszt egy gépet, kimegy a Lövölde térre, és fotografál, akkor küldetése van. Azt mondja, hogy 2024. október 16-a délután 2 óra van. Soha többet nem következik be. Most van és maga megörökítette. És ha húsz év múlva valaki azt mondja, hogy „Vajon hogy nézett ki a Lövölde tér 2024-ben?”, maga előveszi a képet és azt mondja, hogy így. Ez több mint varázslat – ez egy nagy lehetőség.
„Lehetőség” – A legtöbbször így tekintünk a fényképre, de balul is elsülhet egy fotó? Előfordulhat, hogy rosszul vagy rosszra használják a fotográfiát?
Ahogy elmondtam, a fotográfia nagyon nagy lehetőség, de nagyon veszélyes is lehet. Jó példa erre az 50-es évek, amikor nem volt mindegy, hogy ki van egy képen, vagy hogy ki kivel áll együtt a fotón. Tehát mint mindent, ezt is lehet rosszra használni. De a kép hosszútávon nem szolgálja ezeket a célokat, mert az az öröknek szól, ledobja magáról a rossz szándékú embereket. Ugyanilyen fontos még a fotós személyisége. Az én munkásságomnak az az egyik alapja, hogy soha nem árultam el a fotografált embereket, hiába tudtam meg róluk olyan dolgokat, amelyeket mások nem tudtak. Soha nem osztottam meg olyan képet, amit ők nem szerettek volna, ha pedig elmondok róluk valamit, az csakis olyasmi lehet, amit én velük megbeszéltem előtte.
A magyar kultúrtörténelem legnagyobb eseményeinél volt jelen, személye láthatatlan cérnával fűzi össze azokat a meghatározó alkalmakat, amelyek máig ismertek, máig hatnak ránk és még nagyon-nagyon sokáig velünk lesznek. Gondolok itt Törőcsik Mari cannes-i készülődésére, vagy a Nemzeti Színház felrobbantására. Kérem, elevenítsünk fel ezek közül néhányat.
1965-ben telefonált a Hilda (Gobbi Hilda, színésznő – a szerk.), hogy most teszik tönkre a Nemzetit, és gyere. Akkor ott egy olyan embert láttam, aki nem színész volt, hanem valaki, aki mentette a kultúrát. Négyszer fordultunk két autóval Dunabogdány és a Blaha Lujza tér között. De a Darvas Iván szamárháton készült képei sem arról szóltak, hogy „én most szamaragolok”, hanem a szabadságvágyról, ami abban a pillanatban tört elő belőle, amikor felült a hátára. Ugyanilyen volt most Kulka Jani is, aki az agyvérzésből lábadozott, én pedig megkérdeztem, hogy „Mindent megcsinálsz?”. Azt mondta, hogy igen. „Beülsz ruhástól a fürdőkádba?”, be – azt mondja, és mire megfordultam, már ott volt.
Szenzációs, nagyhatású művészekről van most szó, ezzel kapcsolatban viszont rögtön megfogalmazódik bennem valami. Bármilyen beszélgetést olvastam vagy hallgattam Önnel, mindig kitűnt, hogy soha nem emeli a múltbéli színészóriásokat vagy a kultúránk legnagyobbjait toronymagasra, a mostaniak rovására. Derűvel, szeretettel beszél a fiatal művészekről is.
Hát emberről van szó. Teljesen mindegy, hogy színész, lehetne ő egy favágó is, ha engem érdekel, akkor ugyanúgy egyenrangú a Darvas Ivánnal. Nem azt nézem, hogy ki mit csinál, hanem a végeredményt, hogy ő emberileg milyen, ezt próbálom megörökíteni. Akit valaha lefotografáltam, abban mindig az embert kerestem.
Korábban elmondta, hogy a színésznek az Ön fényképezőgépe előtt őszintének kell lennie, nem játszhat – ilyenkor kell elkezdenie dolgozni. Csak fotografálás közben érzékelte ezt a határvonalat, vagy a mindennapi, emberi kapcsolataiban is észreveszi, ha valaki csak játszik?
Mindig tisztában voltam vele, tehát én pontosan tudtam, hogy egy beszélgetésben mennyi a valós és mennyi az ál. Azt gondolom, hogy nagyon könnyen ki lehet ismerni az embereket, ha legalább kétszer-háromszor találkoztál velük. A fényképezőgép optikája előtt pedig hazudni nem lehet, az én feladatom megkeresni azt a pillanatot, amikor már lehet dolgozni.
Tudom, hogy szerelmi viszony fűzi a fényképezőgépéhez, ezért is szeretném megkérdezni, hogy az ikerlencsés Rolleiflex-en kívül milyen készülékekkel dolgozott még?
A Rolleiflex mindenekelőtt áll, nagyon sokáig ragaszkodtam hozzá. Később a Hasselblad nőtt hozzám, az vált a kinyújtott kezemmé. Három kazettám volt mindig töltve – színes és fekete-fehér –, a színházi előadásoknál a pici szünetekben azokat cserélgettem rajta. Bár a Hasselblad-ban nehézséget jelentett, hogy nem riportergép volt, hanem egy zsánerfotografálásra alkalmas készülék, én ezt mégis megpróbáltam áthidalni, mert technikailag annyira jó volt, hogy egy csomó dolgot meg tudtam vele csinálni. Nagyon szerettem még a Tele-Rollei-t, ami a Rolleiflex beépített teleobjektíves változata, ez portrézásra kiváló volt. Aztán jött a digitális Nikon, ami a mai napig nem egy olyan szerelem, mint a Rolleiflex.
Fotózni sem olyan jó vele?
Iszonyatos a differencia a filmes géppel készült képek és a digitális fotók között. Előbbivel sokkal többet tud az ember megmutatni. Az analóg technika ugyanis rákényszerít a gondolkodásra. A fotós – mivel tudja, hogy hány kocka van még hátra – komponál, világítást néz – egy csomó olyan dolgot tesz, ami beépül az agyba. Egész más embert igényel az egyik, mint a másik. Az analóg fotografálás én vagyok, a digitális pedig a technika.
A Keleti 140 elnevezésű fotópályázat kapcsán kerestem meg Önt, ezért kérem, engedjen meg egy vonatos kérdést is – előfordult, hogy a fotós helyszínekre vonattal járt?
A 60-as és 70-es években már régen volt autóm, de akkor is – ha lehetett – vonattal mentem mindenhová. Megmondom, hogy miért. A vonat adta abban az időben azt a kényelmet, amire én vágytam, illetve többet is, mint egy autó, mert gondolkozni lehetett út közben, nem kellett semmi mással törődni, csak azzal, hogy ne felejtsek el az én megállómnál leszállni. Mindig pontosan jártak a szerelvények, a kocsik tiszták voltak, ebédelni tudtam, még aludni is lehetett, a helyjeggyel pedig megvolt a saját helyem. A vasút rendszerezte az életemet, tehát ha tudtam, hogy Nyíregyházáról 16:20-kor indul az a gyors, amivel én Pesten vagyok időben, akkor úgy rendeztem be a napomat, hogy én azt elérjem. Részesemmé vált a vasút.
Kevesek kiváltsága, hogy rátaláljanak valami olyasmire, amit szenvedéllyel művelhetnek ilyen hosszú időn át. Sok kitartás kellett ahhoz, hogy amit megtalált, azt ne eressze el?
Nagyon nagy boldogság, hogy az emberi lény képes arra, hogy ilyesmit megtaláljon, azt pedig biztosan kijelenthetem, hogy soha nem csinálnék mást. A fotográfia magában hordozza a lehetőséget, hogy belenézzek más emberek életébe és elmondjam mi a véleményem. Egyébként semmiben sem vagyok kitartó, percek alatt dobom el, amit kitalálok, a fotó viszont más. Abba az első perctől kezdve beleszerettem, mindig egy bástya volt körülöttem. Vigyáz rám, segít, utat mutat.
Azt hiszem értem, hogy mit kapott Ön a fotográfiától. Azt is meg tudná fogalmazni, hogy a „kép” mit nyújtott a világnak?
Miután a Jóisten megadta nekem a hosszú életet, felismertem, hogy mi mindent nem tudnánk, ha nem lenne fotográfia. Itt vannak például a háborúk: az ott készült első fotók. Talán nem is tudtunk volna róla, hogy van, hogy milyen kegyetlen, ha nem jön a fotós. Az, aki fényképezőgépet ragad, az egy nagy tanár, mert általa meg lehet érteni a miérteket, hatalmas dolog közéjük tartozni.
Keleti Éva fényképei közül válogattunk:
Gobbi Hilda a robbantásra ítélt Nemzeti Színházból kimentett iratokkal 1965-ben
Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva 1971 júniusában
Cseh Tamás cigarettával a 80-as években
Darvas Iván és Halász Judit 1965-ben
Az otthonában ülő Kulka János 2023-ban
Falusi Mariann Lang Györgyi üresen maradt kerekesszékével 2023-ban
Törőcsik Mari velemi házában 2020-ban
A közölt fényképek Keleti Éva engedélyével jelentek meg a MÁV-csoport magazinban.
A főképet Gordon Eszter készítette, rajta Gálvölgyi János és Keleti Éva láthatók.