A neves karmester a világhírű Takács Quartet alapítójaként mint hegedűművész vált ismertté. Az idén 50 éves „vonósnégyes” – miután amerikai ösztöndíjat nyert 1983-ban Coloradóban – az Egyesült Államokban telepedett le. Takács-Nagy Gábor az együttesből 1992-ben kivált, majd Európába, Genfbe költözött, jelenleg a genfi Zeneakadémia tanára. Magyarországon Bartók–Pásztory-díjas, Prima Primissima díjas, 2024 óta pedig Kossuth-díjas hegedűművész és karmester.
Takács-Nagy Gábor, a MÁV Szimfonikus Zenekar állandó vendégkarmestere genfi otthonából érkezett Budapestre, hogy megkezdje a próbát a zenészekkel a negyedik, Zeneakadémián megrendezett Beethoven-koncertre, amely annak az ötalkalmas sorozatnak a része, amelyen előadják a zeneszerző összes szimfóniáját. A Kossuth-díjas művész a próbafolyamat közben interjút adott lapunknak, így páratlan betekintést nyerhettünk abba a közegbe, amelyben nem csupán a zene, de az a lelki és értelmezési háttér is kialakul, ami végső soron Beethoven hiteles interpretációját eredményezi.
A klasszikus zenének rendkívüli a képessége a különböző lelkiállapotok megjelenítésére. Úgy sejtem, hogy aki az érzéseket hitelesen meg tudja szólaltatni, annak kivételes hozzáférése van a saját belső világához.
Igen, pontosan így van. A zene a lélek nyelve, a legnagyobb művek pedig képesek kifejezni az emberi érzelmek skálájának teljes amplitúdóját. Ahhoz, hogy ez sikerüljön a gyakorlatban, a hangok mögött szellemiségnek és spiritualitásnak kell lennie, amit a karmester és a zenészek képesek érzékeltetni. Ez a feladatunk. Johannes Brahms erről egyszer így nyilatkozott a tanítványának: „Kedves barátom, ha még jobban tud olvasni az emberek lelkében, akkor még jobb muzsikus lesz.”
Ön honnan szerezte ezt a különleges „olvasási” képességet?
Ha nagyon őszinte vagyok, akkor azt kell mondjam, felnőttem egy édesanyával, akinek – akkor még nem tudtam – depressziós problémái voltak. Ezért amikor én hazamentem, ösztönösen nem azt figyeltem, hogy az édesanyám mit mond, hanem azt, hogy hogyan mondja. Szerintem ez élesítette az antennáimat már egészen korán, 3-4 éves koromban. Ha például zenét hallok, ha valaki játszik, mindig pontosan érzem, hogy van-e a hangok mögött lelki üzenet. E képességemet csak erősítették nagyszerű tanáraim a Zeneakadémián, hiszen nem hagytak nekünk egyetlen zenei frázist vagy hangot sem eljátszani anélkül, hogy ne tudtuk volna, milyen lelki állapotot kell sugároznunk.
Akkor Ön kezdettől fogva ennek tudatában lépett fel?
Egy előadás legfontosabb feladata megragadni a mű szellemiérzelmi tartalmát és azt közvetíteni a hallgató felé úgy, hogy az még a legbeavatatlanabb emberek számára is mélyen átérezhető legyen. Ha minden előadó így játszana, akkor a klasszikus zene sokkal népszerűbb lehetne.
És mitől lehetne még ennél is népszerűbb?
Ha elengednék a perfekcionizmus nevű hülyeséget. Nekem ezt a szót a tanáraim ki se ejtették a szájukon, mert egész egyszerűen megmérgezi a levegőt. Az egész világon látom, hogy a fiatalok első számú feladata az, hogy ne hibázzanak. De ez a felfogás egyszerűen zeneellenes. A Takács Quartettel körülbelül 1000 koncertem volt, és majdnem minden alkalommal csináltam 8-10 kis bakit. Ezek szerint 8-10 000 kis baleset fordult elő az évek során, a pályánk mégis meredeken ment fölfelé, végül beválogattak minket a világ legjobb kvartettjei közé. Tudtuk, hogy mi az első számú prioritás: szellemiség, érzelmi skála, a spiritualitás megragadása.
Van remény a maximalizmus felszámolására?
Abban bízom, hogy eltűnik a világból ez a fizikai perfekcióra való obszcén, rettentő nyomasztó törekvés. Persze ezzel nem azt mondom, hogy a zenészek ne játsszanak olyan magas színvonalon, ahogy csak tudnak, alapvető, hogy az ember minden hangért odateszi magát, de nem szabad, hogy ez megmérgezze a darab szellemiségét. Maximalista csak technikailag lehet valaki, de a zene spirituális műfaj.
Nagyon érdekesnek találom, hogy a színészet és a zenészlét között párhuzamot von. Mindkettő szigorú keretek közé szorított játék – a maga jelrendszerével és gesztusaival –, de játék. Mit érzett Latinovits Zoltánt látva, illetve voltak-e még olyan színészek, akik mély benyomást tettek Önre, akik formálták az interpretációs képességét?
A szüleim 13 éves koromtól kezdve rendszeresen színházba vittek, amit a mai napig nagyon szeretek. Latinovits Zoltánt élőben hallani meghatározó volt. Azóta – ha például repülőtereken várakozom – visszahallgatom a felvételeit. Szerintem a fiatal zenészeknek érdemes volna elemezniük, hogy egy nagy színész hogyan mond verset, sőt, be kell avatni őket a színészet titkaiba! Latinovits egy szót sem tudott anélkül elmondani, hogy abban ne lett volna érzelmi töltet, ezért az Egyetemi Színpadon látott előadásán úgy éreztem, mintha maga Ady vagy József Attila állt volna előttem. Erről aztán meséltem Mihály András tanáromnak a Zeneakadémián, amelyre nikotintól elgyötört hangon csak annyit mondott: „Hát gyerekek, hát így kell zenélni.”
Öröm Önt nézni vezénylés közben. A koncert alatt – úgy hiszem – semmi más nincs a fejében, csak a darab, és érezhető, hogy a mű hevületében ég.
Nem csak a zene van az ember fejében. Néha egy-egy pillanatra ott a kétség is. Miközben érzem, hogy van antennám Beethovenhez vagy Mozarthoz, tudnom kell, hogy egy nálam sokkal nagyobb zseni üzenetét próbálom közvetíteni, ezért fel-fellángol bennem a kétség, hogy jól csinálom-e. Amikor viszont elengedem a kétkedést, még nagyobb erőre kapok. Karmesterként meg kell próbálnunk belebújni a nagy zeneszerzők bőrébe, majd a
saját személyiségünkön keresztül újjáalkotni őket.
Amatőr füleknek is jól elkülöníthető, hogy egy opera címszerepét Renata Scotto vagy Maria Callas énekli-e. Esetleg azt is meg lehet figyelni egy lemezfelvétel hallgatása közben, hogy ki dirigál? Vagy a karmester zsenialitását éppen az „észrevétlensége” jelzi?
Egyfelől közvetítünk a hallgató és a kotta között, ezért észrevétlenek vagyunk, a másik oldalról viszont mi vagyunk a mű társszerzői. Így tehát egy alkotás minden karmesterrel másként szól. Mindemellett idomulnunk kell a zeneszerző személyiségéhez. Olvasni kell a levelezését, az életrajzát. Nem lehet például Brahmshoz vagy
Schuberthez úgy hozzákezdeni, mint Beethovenhez, hiszen egy olyan ember zenéjéről van szó, aki nem hajol meg az arisztokrácia előtt, aki egyedül él, de szeretetre vágyik, aki azt meri mondani, hogy „torkon ragadom a sorsot, nem fog rajtam kikezdeni!”
A kérdés egyébként az Európai Unió himnusza miatt vetődött fel bennem. A szimfóniát ugyanis Beethoven szerezte, de azt Herbert von Karajan hivatalos zenekari átiratában alkalmazzák, játsszák.
Két poszt is ki van tehát emelve, a zeneszerzőé és a karmesteré.
Persze, mert másképp szól Karajannal. De nem szükséges őt vagy Toscaninit emlegetni: egy karmesterversenyen, ha belép egy fiatal kolléga, elég felemelnie a kezét. Már a mozdulataitól egészen másképpen hangzik a mű.
Amikor Ön pályakezdő művész volt, a Hungaroton lemezkiadónak kiemelt „népművelő” feladata volt a komolyzenei lemezek megjelentetése és terjesztése. Látható-e különbség az akkori és a mai közönség összetétele között?
Nagyon érdekes a kérdése. Nem sírom vissza a régi világot, mert zsákutca lehet, de ha visszaemlékszem, jóval nagyobb tisztelete volt a komolyzenének. Fiatalon rengeteg koncertre mentünk, és a Zeneakadémia is tele volt – szintén fiatalokkal. Ez ma már nem jellemző itthon.
Hogyan lehetne embereket behozni a koncertekre? Van rá mód, hogy szélesebb körben is szerethetővé váljon a komolyzene?
Nagyon nehéz kérdés. Ha itt lenne 5-6 muzsikus vagy karmester, éjfélig egymás szavába vágva beszélgetnénk erről. A zenész legfontosabb feladata, hogy nyitott szívvel varázsolja el a hallgatót egy másik dimenzióba. Ha ez minden előadáson így zajlana, akkor szerintem nagyobb népszerűségnek örvendene a műfaj. Egy zenekarban viszont nincs olyan, hogy ideális állapot.
A MÁV Szimfonikus Zenekarról mi a véleménye? Azt hiszem, hogy végtelenül büszkének kellene lennünk rájuk, sokan még sincsenek tisztában azzal az értékkel, amit képviselnek.
Ez egy nagyon magas színvonalon játszó együttes, ami minden támogatást megérdemel, legyen az anyagi vagy éppen lelki. Kitűnő zenészek és remek emberek ülnek itt, akik világszínvonalú koncertre képesek. Szeretek velük dolgozni, régóta ismerem őket, és külön örömmel tölt el, hogy napról napra meredeken mennek fölfelé.
Ha már a MÁV-nál tartunk, hadd kérdezzem meg: világjáró művészként van-e kedvenc vasútvonala?
Szeretek vonatozni, jobban, mint repülni, mert így látom a tájat. Svájcban élek, ott van egy vasútvonal Genf és Sion között, amin nagyon sokszor utaztam. A Genfi-tó partján indul, később a hegyek közé vezet. Gyönyörű. Fiatal srácként – azt hiszem 7-8 éves koromig pedig meg voltam róla győződve, hogy mozdonyvezető leszek!
Koncertfotó: Steirer Máté/MÁV Szimfonikus Zenekar