95 éve készült az első 424-es
A magyar közlekedés történetében számos remekmű készült, de vannak közöttük „legendásnak”, mint például a 424-e gőzmozdony , és nem ok nélkül. Ilyen az Ikarus 55-ös autóbusz, azaz a „farmotoros”, ilyen a Dutra traktor, a vasút világából pedig egyértelműen a 424-es gőzmozdony kapná a képzeletbeli aranyérmet. Az elsőt 1924-ben, az utolsót 1958-ban gyártották, szám szerint 514-et.
Az első világháború kitörésének idején a MÁV feladatai megsokszorozódtak, így amikor világossá vált, hogy a háború évekre elhúzódhat, a társaságnak is alkalmazkodnia kellett a megváltozott igényekhez. 1916-ban készült el az a nagyszabású fejlesztési terv, amely szerint 1917-ben 380 új gőzöst kívántak forgalomba állítani, 1921-re pedig már 1800 járművel számoltak. (1916-ban a vállalatnak összesen 4144 mozdonya volt.)
Számok és súlyok
Azonban a terv megvalósítására a háborút követő ínséges időszakban semmi esélye nem volt a vasúti társaságnak, mint ahogy annak az új típusnak a megalkotására sem, amelynek „tudását” a síkpályán megbízható vontatónak tekintett 324-es és a hegyi pályákon vitézkedő 601-es sorozatú mozdonyok közé igazították volna. A MÁV mérnökei egy olyan, négy kapcsolt kerékpárú, tehervonati mozdonyt képzeltek, ami a 4-8% emelkedésű pályaszakaszokat is könnyedén teljesíti, de amihez a 324-es már gyenge, a 601-es túlzottan erős. A leendő mozdony jellegrajza 1917-ben készült el, ekkor már 424-esnek nevezték, mi több, a MÁVGépgyárban, (a későbbi MÁVAG-ban, majd Ganz-MÁVAG-ban) megkezdték a gyártás előkészületeit, bár ez a vesztes háborút követően hiábavalónak bizonyult.
De mit is jelent az, hogy 424-es? Vagy az, hogy 324-es, 601-es? Nos, miután a MÁV 1911-ben új számozási rendszert vezetett be, e számok nem pusztán jelek voltak, fontos jelentéssel is bírtak. Az első számjegy a kapcsolt kerékpárok számát, a második két számjegy pedig a tengelyterhelést és mozdony jellegét mutatta aszerint, hogy szerkocsis vagy szertartályos-e a jármű. Mindez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy például 01–14-es számok a 14,42 tonnánál nagyobb tengelyterhelésű, szerkocsis mozdonyokat jelölték, tehát a 601-es mozdonyról elmondható, hogy olyan 6 kapcsolt kerékpáros, szerkocsis mozdony, melynek tengelyterhelése több mint 14,42 tonna.
Ennek alapján a 424-esnek 4 kapcsolt kerékpárja volt, tengelyterhelése 12,36–14,42 tonna közé esett, és szintén szerkocsit vontatott, mivel az ilyen tulajdonságokkal bíró mozdonyokat a 20–41 közötti számtartományba sorolták.
De mielőtt teljesen elmerülnénk a vasutas számmisztikában, térjünk vissza a tervezőasztalhoz! A 424-est eredetileg tehervontatónak szánták, de amikor 1922 januárjában hírül adták, hogy egy olyan típus tervezési előmunkálatait fejezték be, amely „a nehéz tehervonatoknak és nehéz személyvonatoknak dombvidéki jellegű vonalakon való közlekedésre alkalmas”, akkor ugyancsak a 424-esre gondoltak. Noha a korabeli indoklás szerint a „lokomotív részleteinek kiképzésénél a legújabb külföldi tapasztalatok is messzemenően figyelembe vétettek”, a legnagyobb problémát az jelentette, hogy „az ország területének megcsonkítása miatt a Zsil-völgyi szénmedencét is elveszítettük, és azóta selejtesebb fűtőértékű szeneink hasznosítására kényszerültünk, ezért e körülmény befolyással bírt az új típus megválasztására is”, amit a „MÁV legerősebb személyvonatú és tehervonatú síkpálya lokomotívjaként” említettek. A Vasúti és Közlekedési Közlönyben megjelent írás szerint a leendő mozdony 260 négyzetméteres fűtőfelületű kazánja „ez idő szerint Európában a legnagyobb”, sőt azt is megírták, hogy az elsőt már 1922 őszén legyártja a MÁV Gépgyár. De erre csak másfél évvel később, 1924 áprilisában került sor. Az első körben hatot gyártottak, és igaz ugyan, hogy a 424-es megjelenését nagy várakozás előzte meg, abban egészen biztosak lehetünk, hogy sem Kertész Béla főkonstruktőrnek, sem a MÁVGépgyár kollektívájának nem volt fogalma arról, hogy milyen példátlan karrier veszi kezdetét.
A háború gyarapította, a háború elvette
A MÁV a következő évekre 26 mozdonyt rendelt meg, és miután Magyarországra is begyűrűzött az 1929-es gazdasági világválság, még egy ilyen szerény mennyiség legyártása is nehézségekbe ütközött. Nem véletlen, hogy 1932-ben már csak kizárólag presztízsokokból készült el a huszonhetedik 424-es, ez volt ugyanis a gyártó ötezredik gőzmozdonya, de egyúttal a harmadik változata is az eredeti tervnek – a gyártás addigi nyolc éve alatt ugyanis jó néhány módosítást eszközöltek.
Ezt követően pár évig alig készült új mozdony (például 1934-ben összesen hármat gyártottak), és a helyzet csak az ún. győri program után változott: ekkor indult az az egymilliárd pengős haderőfejlesztési beruházás, amelynek keretében 1944-ig 218 gőzmozdony készült a MÁVAG-ban, s ezek javarészt 424-esek voltak. Talán nem túlzás kijelenteni, a mozdonyvezetők rajongtak érte, Bivalynak nevezték el, és a 424-esen végzett szolgálat a karrier csúcsát jelentette.
Csakhogy a háborút elveszítettük, így aztán jóvátétel keretében a Szovjetunióban, Csehszlovákiában és Jugoszláviában kötött ki kilencvenöt 424-es, mások mellett az 1924-es legelső jármű is, ami Jugoszláviába került. 1968-ban még személyvonaton szolgált, selejtezése után pedig egy zágrábi fűtőházban volt kiállítva. A Közlekedési Múzeum 1997-ben szerezte meg a mozdonyt, amit 1998-ban a múzeum régi, városligeti épülete előtt helyeztek el, jelenleg pedig a Vasúttörténeti Parkban látható – méghozzá az utolsó 424-essel együtt, amit 1958-ban gyártottak.
Trónfosztás
Ritka dolog, hogy egy bizonyos járműtípust több mint harminc évig gyártsanak, de a 424-es esetében ez is szerencsés húzás volt. Mert igaz ugyan, hogy léteztek nála korszerűbb és technikailag fejlettebb gőzösök, azonban az 1960-as évek elején egyértelművé vált, hogy eljárt felettük az idő – és ez az új és a régi gőzösre egyaránt vonatkozott. „Elkerülhetetlennek látszik – a korszerű igények kielégítésére – áttérni a villamos- vagy dízelüzemre, amely új területen a kb. 3000 lőerős teljesítőképességű mozdonyok gyártása egyáltalán nem tartozik a túlzott kívánságok közé” – írták 1962-ben a Közlekedéstudományi Szemlében, ami egyértelműen a hivatalos álláspontot tükrözte – a realitások maximális figyelembevételével. A 424-esek a személy-, majd a teherforgalomból is kezdtek kikopni, bár a hetvenes években olykor-olykor azért be kellett gyújtani őket. „1975 nyarán a Hámán Kató fűtőházban egyszerre tizennégy új M41-es dízelmozdony döglött be a hajtóműcsapágy hibája miatt, és újra 424-esek viszik a vonatokat Lajosmizsének, Veresegyházának, Esztergomnak” – írta Moldova György híres–hírhedt könyvében (Akit a mozdony füstje megcsapott, 1977) hozzátéve azt is, hogy „a dízel- és villanymozdonyok után nehézkesnek, piszkosnak és kényelmetlennek” érezte a 424-est.
Az utolsó mozdonyokat 1983-ban selejtezték, a szomorú eseményről a sajtó ekképp számolt be: „Utolsó útjaikra, a bontótelepre készülnek. A sötétedő homályban, a huzatos, bedeszkázott ablakok előtt úgy állnak egymás mellett a megfáradt 424-esek, mint szegényházban az öregasszonyok. Némelyikük derekát még fehér puha kendő is takarja: drótháló közt a fehér üveggyapot”.