Hogyan lehet a megszokásokból kilépni? Mi kell ahhoz, hogy megváltozzon a hozzáállásunk? Ebben az írásban egy saját történet segítségével járjuk körül a megújulás és a változás lehetőségeit.
Úgy gondolom, a változások gyakorlatában hitelesnek mondhatom magam, ezért közel áll hozzám a téma, és bármikor szívesen beszélek róla. Rengetegszer kellett újrakezdenem. Ezek az újrakezdések hol kisebb, hol nagyobb területét érintették az életemnek. Legtöbbször a hozzáállásomon kellett változtatnom akár a legapróbb válságokra reagálva. Ezeket a változásokat kétféleképpen közelíthetjük meg, az első csoportba azokat sorolom, amelyekre nem volt ráhatásom, a második csoportba pedig azokat, amelyek saját döntéseim hatására történtek.
Foglalkozzunk az utóbbival, a saját döntésből adódó változásokkal. Valaminek a hatására megszületett bennem a változtatás igénye, és ez nálam legtöbbször az az érzés volt, amely már feszített legbelül: valami már nem volt jó. Azzal a hozzáállással, ahogy addig működtem, egyszerűen nem tudtam felülemelkedni ezen a rossz érzésen, elkezdett az életem egyre több területére hatni: nem tudtam jól működtetni a kapcsolataimat, a munkámmal sem voltam elégedett, nem éreztem jól magamat a bőrömben, az egyre több szembe jövő nehézséggel alig tudtam megbirkózni, mert eleve nem éreztem úgy, hogy a helyemen lennék.
Például ilyen az, amikor felismerjük, hogy azért működünk úgy, ahogy, mert ezt a mintát kaptuk gyerekkorunkban és elkezdjük magunkat jobban megismerve, a mintáinkat elhagyva önazonosan cselekedni. Mondhatnánk ilyenkor azt is, hogy bár nem értünk egyet vele vagy nem jó nekünk, de mivel ezt kaptuk, ilyenek vagyunk és beletörődünk. Szerintem, ha merünk változtatni valamin, ami már nem szolgál bennünket, legyen az egy szokás megváltoztatása vagy egy cselekvés, egy reakció, akkor már nagyon nagy lépést tettünk a változtatás irányába, ami egyfajta megújulást hordoz magában.
Én egy időben nagyon ráéreztem ennek az ízére, vagy csak felgyülemlett a sok minta és megszokás, amit szükséges volt felülvizsgálnom annak érdekében, hogy jobban érezzem magam és boldogabb életet élhessek. Nagy segítségemre volt az, hogy megismertem az eredetét annak a működésnek, ami a rossz érzést okozta.
Történt egyszer, hogy egymást követő munkahelyi, magánéleti válságok következtében változtattam meg az értékrendemet úgy, hogy a válságok hatására formálódott át bennem mindaz, amit addig sziklaszilárdnak gondoltam.
Ezek a válságok ébresztettek rá arra, hogy amiatt nem érzem magam jól a bőrömben már egy ideje, mert szükségszerű a következő személyiségfejlődési szint beengedése az életembe, de a kényelem és a komfortzónámban való időzés nem engedi, és ez elképesztően feszített már belülről, egyfajta nyomásként, súlyként nehezedett rám. Féltem az újtól, attól, hogy már nem leszek az az ember, aki addig voltam és a bizonytalanság, a magány érzése volt a legfélelmetesebb ebben a helyzetben.
Amint felismertem ezt a jelenséget, elkezdtem apró lépéseket tenni a változtatás felé, eleinte még csak úgy, hogy önismeretet tanultam, könyveket olvastam, előadásokra és konzultációkra jártam a témában, melyeket szép lassan cselekvés követett, amikor már eljött annak az ideje, hogy fejben tudom, mit kell tennem, de ahhoz, hogy ténylegesen megtörténjen a változás, gyakorlatba kell emelni azt a sok elméletet.
Egyszer csak azon kaptam magamat, hogy egy éven belül költöztem 27 év után másik városba, változtattam a szokásaimon, érdeklődési körömön, helyeztem új alapokra az emberi kapcsolataimat és váltottam munkahelyet. Ehhez hozzá tartozik, hogy komfortzóna kedvelő ember voltam addig a pontig, és általában a biztosra mentem, hiába voltam fiatal, egy családi minta ellen szerettem volna küzdeni azzal, hogy „majd én megmutatom”. Közben azt felejtettem el, hogy nem vagyok önmagam és emiatt nem érzem úgy, hogy teljes életet élnék. Biztonságban voltam, komfortos volt, de mindeközben nem voltam boldog.
A következő évben ezek a dolgok finomodtak, és a munkámban is egy hozzám még közelebb álló szakterület pozíciójára nyertem felvételt, ezzel körülbelül egyidőben szintén már az új városban egy még komfortosabb és még szerethetőbb lakhelyre sikerült költöznöm. Azóta is abban a pozícióban dolgozom és azon a szép helyen lakom, jól érzem magam minden szinten.
Ha nem kezdem el tudatosan a folyamatot kis lépésekkel, ha nem vagyok nyitott a változtatásra, akkor az utóbbi lehetőségek valószínűleg nem találnak meg, vagy épp nem veszem észre őket, mert máshol van a fókuszom.
Talán lehetett volna úgy is csinálni, hogy nem kell újra felépítenem magam két éven belül, ha a 27 év alatt hagyom, hogy a szükséges fejlődési szintek bekövetkezhessenek. Ha tanulságként le kellene szűrni valamiyen általános igazságot, akkor azt tudnám mondani, hogy ne várjuk meg, amíg a kisebb válságokból egyre nagyobbak lesznek, aminek következtében fenekestül felfordul az életünk, hanem próbáljunk meg kifejleszteni magunkban egyfajta receptort arra, hogy érezzük, ha egy következő szintre szükséges lépnünk a fejlődésünkben.
Én azt gondolom, hogy ha jól csináljuk, akkor a változás nem lesz majd hirtelen nagy horderejű, mert mindig képesek leszünk az apró dolgokra úgy reagálni, ahogy annak ott helye és ideje van. A mostani pandémiás helyzet által lecsendesedett időszakban azt tanultam meg, hogy az életben rajtam kívülálló változásokra való reakcióimban is érdemes magasabb szintre emelkednem, azaz egy váratlan válsághelyzetre még tudatosabban és felkészültebben tudjak reagálni.
Arról lesz szó a következőkben, hogy milyen megküzdési stratégiát tudunk gyakorolni egy hasonló helyzetre való felkészülésként, ezért jövő héten a rezilienciáról írunk majd.
Akinek sikerült felkelteni az érdeklődését a változás témában, annak ajánlom a következő szakirodalmat: Pál Ferenc - Ami igazán számít, Fordulat: változás kulcsa c. fejezete.