Az imposztor-szindróma egy pszichológiai jelenség, amely során az érintett személy a bizonyítható sikerei ellenére sem hisz magában. Úgy érzi, nem érdemli meg mindazt, amit elért, gyakran megkérdőjelezi saját képességeit, önmagát csalóként definiálja, eredményeit csak ámításnak tartja, és gyakran aggódik azon, hogy mikor fog lelepleződni. Fél attól, hogy hibázik és kiderül az alkalmatlansága a környezete számára. Sikereit nem érzi magáénak, hanem szerencsének vagy más külső tényezőknek tulajdonítja. E mögött az áll, hogy feszültség van az önmagáról kialakított kép és a mások által mondott, látott kép között, mely alapján az imposztor-szindrómát megélő azt érzi, hogy másoknak túlzó elképzelése van a képességeiről és alkalmasságáról.
Az imposztor-szindrómát Dr. Pauline Clance és Dr. Suzanne Imes klinikai szakpszichológusok írták le 1978-ban. Az imposztor-szindróma összetevői közé tartozik az alacsony önértékelés, vagyis a „nem vagyok elég jó” érzés, a perfekcionizmus, vagyis a „csak a tökéletes az elég jó” képzet és a kudarctól, bukástól való félelem. Az imposztor-szindróma hátterében több tényező állhat. Okozhatják családi okok, traumatikus események, szorongás, személyiségvonások és átmenetek. Átmenet lehet például egy előléptetés, munkahelyváltás vagy egy új képzés elkezdése. Személyiségvonások közül a fentebb megnevezett perfekcionizmus növelheti az imposztor-szindróma lehetőségét.
Az imposztor-szindrómában szenvedő gyakran szabotálja saját sikereit, mivel nem tudja reálisan felmérni a kompetenciát és készségeit. Gyakran érzi úgy, hogy neki kell a legjobbnak lennie, emiatt túlteljesít, az eredményeit pedig értéktelennek tartja, nehezen fogadja el a dicséretet.
Mit tehetünk az imposztor-szindróma ellen?
Jegyezzük fel az eredményeinket, sikereinket, illetve azt, hogy mi mindent tettünk értük, hogyan értük el őket. Olvassuk át többször ezt a listát, higgyünk benne.
Állítsunk fel kisebb célokat, és kövessük nyomon naplózással az utat, melyen keresztül eljutunk az eredményekhez. Ez segíthet abban, hogy lássuk, valójában képesek vagyunk megfelelni a kitűzött céloknak.
Gyakoroljuk a gondolataink átkeretezését! Tudatosítsuk magunkban, hogy ezek az érzések természetesek. Próbáljunk másképp állni a hibázáshoz, lássuk benne a tanulási és fejlődési lehetőséget. Fogadjuk el, hogy a hibázás az élet része. Az, ahogy a belső hangunkkal magunkhoz beszélünk, képes befolyásolni azt, hogy hogyan látjuk saját magunkat. Érdemes tudatosan odafigyelni arra, hogy ne kérdőjelezzük meg saját képességeinket.
Tanuljuk meg elfogadni a pozitív visszajelzéseket, és ne csak a kritikára fókuszáljunk.
Ne hasonlítsuk magunkat másokhoz, mert minden ember más és egyedi. Dolgozzunk az önbizalmunkon, és fogadjuk el, hogy mindenkinek vannak erősségei és fejlesztendő területei.
Kérjünk támogatást, ha szükségünk van rá. Kutatások szerint az imposztor-szindróma az emberek majdnem 70%-át érinti valamikor élete során, így érdemes barátainkkal, szeretteinkkel, kollégáinkkal vagy segítő szakemberrel beszélni erről az állapotról.
Az imposztor-szindróma leküzdése nem egyik napról a másikra történik meg, sőt egy-egy új élethelyzetben újra és újra felütheti a fejét, ám tudatos odafigyeléssel és folyamatos önismeret-fejlesztéssel leküzdhetővé válik.