Előfordult már, hogy úgy érezted, rajtad kívül mindenki folyamatosan rosszul végzi a dolgát, és neked kell mindent megcsinálni, mert csak te intézed el jól, határidőre, pontosan? Amíg ez az érzés nem rendszeres, szinte természetesnek mondható, hiszen mindannyiunkkal előfordul néha, hogy bosszankodunk a ránk halmozódó feladatok vagy a szorító határidők miatt. Viszont ha egy csapatban rendszeresen úgy érzem, hogy mások inkompetensek vagy nehezen kezelhetők, érdemes elgondolkodni azon, hogyan járulok én magam hozzá a dinamikához.
Gyermekkorunkból mindannyian ismerjük a klasszikus a jól bevált mondatot: „Nem én voltam!”. Egy eltört pohár, egy eltűnt játék vagy egy kis csínytevés máris beindította a reflexet, hogy inkább másra mutogassunk. Ugyan felnőttként kifinomultabban fogalmazunk, de a működés sokszor ugyanaz marad: nehéz szembenézni a saját hibáinkkal és könnyebb máshol, másokban keresni azt.
A gyermekkorban kialakuló hibahárítás és önfelmentés jelenségei több pszichológiai tényező együttes hatására vezethetők vissza. Ezek a mechanizmusok gyakran az énkép védelmét szolgálják, és ha rögzülnek, felnőttkorban is megnyilvánulhatnak mások hibáztatásában.
A gyermekek természetes igénye, hogy pozitív énképet alakítsanak ki. Amikor hibáznak, ez az énkép sérülhet, ami szorongást vagy bűntudatot eredményezhet. Ennek elkerülése érdekében a gyermek hajlamos lehet a felelősséget másokra hárítani, így megőrizve önmaga számára a pozitív önértékelést.
Ha nem tanultuk meg biztonságban vállalni a hibáinkat, akkor könnyen előfordulhat, hogy felnőttként is ugyanazt a régi forgatókönyvet játsszuk: reflexből hibáztatunk, magyarázkodunk, másra mutatunk – miközben belül valójában csak félünk szembenézni önmagunkkal. Pedig a valódi változás ott kezdődik, ahol képesek vagyunk ezt a reflexet felismerni – és egy másik utat választani.
Mi áll a felnőttkori hibáztatás mögött?
Énvédelem ösztöne: Az egyik legerősebb indok, hogy a saját énképünket akarjuk megvédeni. Ha hibázunk, az sértheti az önértékelésünket – különösen, ha maximalisták vagyunk, vagy úgy érezzük, „nem engedhetjük meg magunknak”, hogy hibázzunk, ezért másra hárítunk.
Kognitív disszonancia csökkentése: Ha valami nem úgy alakul, ahogy szeretnénk, az ellentmondásban lehet azzal, amit magunkról gondolunk (pl. „én lelkiismeretes vagyok, ilyen velem nem történhetne”). Ez feszültséget kelt – amit legegyszerűbben úgy tudunk enyhíteni, ha másokra hárítjuk a felelősséget. Így visszaáll a „belső egyensúly”.
Félelem a következményektől: Sokszor azért hibáztatunk másokat, mert félünk a hibáink következményeitől: megszégyenülés, elmarasztalás, munkahelyi megrovás, státuszvesztés, stb. Ilyenkor a hibáztatás a túlélési stratégiánk része – tudattalanul is.
Tanult minta: Ha gyerekkorunkban azt láttuk, hogy a felnőttek mindig másokat okolnak (pl. „a tanár…, a főnök…, a politikai vezetés miatt van ez…”), akkor ezt a mintát belsővé tehetjük. Így felnőttként is automatikusan kívül keresünk felelőst.
Kapcsolati félelmek: Egyes emberek nehezen viselik a konfliktust vagy a visszautasítást, ezért amikor valami rossz történik, inkább másokat okolnak – így elkerülik, hogy ők „rossz színben” tűnjenek fel. Ez különösen jellemző lehet stresszes, versengő munkahelyi környezetben.
Kontrollvesztés félelme: Ha úgy érezzük, nincs hatásunk a történésekre, könnyebben kezdünk másokat hibáztatni. Ez segít fenntartani az illúziót, hogy „velem minden rendben, csak a körülmények romlottak el”. A hibáztatás így a kontroll visszaszerzésének egyik formája.
Sebezhetőségtől való félelem: A hiba beismerése kiszolgáltatottá tehet. A hibáztatás védőfalat emel.
Mit tehetünk, hogy tudatosabban reagáljunk?
Álljunk meg egy pillanatra! Kérdezzük meg magunktól: Mi volt az én szerepem ebben?
Tegyünk fel önreflexív kérdéseket: Mit tanulhatok ebből? Hogyan tehettem volna másképp?
Tekintsünk más szemmel hibáinkra: Egy igazi belső munka, hogy átkeretezzük a hibázás jelentését. Nem a hozzá nem értés jele, hanem a tanulási folyamat természetes része. Minél inkább így tekintünk rá, annál kevésbé lesz szükségünk mások hibáztatására.
Mutassunk példát: Ha képes vagy nyíltan kimondani: „Ezt most benéztem”, az nem gyengeség, hanem hiteles vezetői vagy emberi magatartás. És gyakran pont ettől nő a bizalom másokban irántad.
Ha felismertük, hogy többé-kevésbé ránk is jellemző ez a fajta viselkedés, a legfontosabb, hogy elfogadjuk: eddig így működtünk, de szeretnénk változtatni. Tudjunk róla, hogy hibáztatás jelensége nem ellenség – csupán egy jelzés arra, hogy valamihez még nincs elég bátorságunk, elég belső biztonságunk. De minden ilyen pillanat lehetőség arra, hogy fejlődjünk, hogy megtanuljunk türelemmel, őszintén, éretten reagálni. Mert a hibáink nem ellenünk dolgoznak – ha hagyjuk, tanítani fognak bennünket egy fejlődési utat és lehetőséget nyitnak számunkra.